Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-05-19 / 20. szám

1956. május 19. VITA: IRODALMUNK HELYZETŰRŐL Néhány fontos kérdésről A "XX. kongresszus után fel­vetődik az emberben a kérdés: milyen feladat vár az íróra, irodalomra. Régen folyik a harc, hogy a kommunista írók új utakat kereső, valóságot művészileg önállóan megfogal­mazó vágya érvényesüljön. Ez­előtt a vágy előtt nyitotta meg az utat a XX. kongresszus. —• Szabaddá tette az utat, az ember, az élet felé. Ezután az irodalompolitika, az esztétika, a kritika feladata lesz, hogy kimondja, az első szót: félre a tekintélyre hivat­kozó, utat és iránytjelző iroda­lomelméleti és kritikai táblák­kal. Legyen vége a tévedhetet­len tekintélyekre való hivatko­zás hajbókoló divatjának. Mert a tekintélyesség nem tűri a vi­tát, az elgondolások, ellenvéle­mények szabad érvényesülését, ami rányomja bélyegét az iro­dalomelméletre és kritikára. Ezért kell átgondolni, kiszé­lesíteni és tovább folytatni az üj Ifjúságban kibontakozó iro­dalmi vitát. A közelmúltban lezajlott beszélgetésnek s a sajtóban megjelent cikkek közös fájdal­ma: nincs lapunk, ami hátrál­tatja irodalmunk fejlődését. — Kerekes elvtárs, az Dj Ifjúság­ban „Irodalmunk helyzete“ cí­mű cikkében többek között így okolja meg a magyar irodalmi lap szükségét. „Első pillanatban úgy tűnik, hogy a lehetőségek megvannak. Az írók írhatnak stb., _stb. Ilyen véleményük van az íróknak, akik valóban írhatnak, hogyha írnak, nincs nehézségük írásaik közlésével. Mert írók, írásaikat el tud­ják helyezni a lapokban, külön­ben is szerkesztők. S végül mint írók írnak regényeket, a regén’' közlése pedig komo­lyabb akadályba nem ütközik. Igen ám, csak kész író még nem született, vannak fiatal kezdők is, akik életpályájukon írni szeretnének“. E megokolásból és az utána következő részekből nyíltan ki­tűnik, hogy csak a fiataloknak van szükségük lapra, azoknak a bizonyos íróknak (nem tudom kit és kiket ért ezalatt Kerekes elvtárs) van hol elhe­lyezni írásaikat. Szerintem azoknak sincs he­lyük. S egyáltalán helytelennek tartom, hogy a lap szükségét hangsúlyozva a fiatalabb és idősebb közti viszonyt generá­ciós kérdéssé tágítsuk. Idősebb íróink, akár Egri, Szabó Béla, Tóth Tibor nem dicsekedhetnek valami bővérű publicisztikai munkával. Többek között lap­hiány miatt is. Az irodalmi lap szüksége tehát nemcsak a fia­talok ügye, hanem idősé és fia­talé egyaránt. Van a mi irodalmi életünk­nek egy áldatlan hagyománya, an i lassan már szokássá vált: egy felvetett kérdésen képesek vagyunk hónapokig rágódni •- meddőn. Például éveken ke­resztül csemegézünk azon, hogy Egri elvtárs és az idősebb író- kollegák ilyen vagy olyan em­berek. Bizonyítjuk -egymásnak különböző tulajdonságaikat ahe­lyett, hogy bebizonyítanánk írói, költői és kritikusi rátermettsé­günket, jobb művekkel, alkotá­sokkal és nemcsak szavakkal, írók, költők, kritikusok helyét az irodalomban az dönti el, hogy mit ad az irodalomnak és a népnek, milyen értékek létre­hozására képes. Véleményem szerint egyes írók, költők, kri­tikusok magatartását, személyi­ségét mindig az irodalom szem­pontjából kell felvetni. Persze _nem az irodalmi pletyka, ha- 'nem az irodalmi értékelés, az irodalmi viták színvonalán. Ehhez hasonlón rágódunk már úgymond évek óta, az irodalmi újságon is. Hová jutottunk ezen a téren? Legújabban egymásnak próbáljuk bizonygatni a lap szükségét. Mintha egymást akarnánk meggyőzni az irodal­mi lap létfontosságáról. Es to­vább? Vagy ezt akarjuk élat- úntig hajtogatni? Nincs, aki hangot adjon irodalmunk kö­veteléseinek? Egyáltalán érzi-e felelősségét a magyar írócso­port vezetősége ezen a téren? Jó alkalmat kínál a szépiro­dalmi könyvkiadó kiadásában a jövőben egyelőre negyedéven­ként megjelenő irodalmi folyó­irat. Ezzel mintegy lehetőség nyílik havi irodalmi folyóirat kialakítására. Persze, ha e le­hetőség elfogadását, mint szo­kás az írócsoport vezetőségé­ben megelőzi majd egy néhány- hónapos fontolgatás, homlok- ráncoigatás, akkor hozzanak, adjanak az elvtársak jobbat, ígéretesebbet. A fórummal kapcsolatos vi­táknak, cikkeknek és az ekörül kialakult egész közhangulatnak van egy negatívuma: az, hogy egész irodalmi életünk megol­datlan elméleti és alkotásbcli kérdéseit leszűkítjük a lap kö­vetelésére. Irodalmi lap! Ed­dig és ne tovább. Ha nincs fo­lyóirat, akkor nincs irodalom. Vonjuk le a következtetést. Es ezzel lassan, de biztosan átad­juk magunkat egy közömbös, elfásult „úgy is hiába“ hangu­latnak. Különösen a fiatalok. Az „úgy is hiába“ hangulat­ról mondjunk még egy néhány szót. Gondoljunk vissza azokra az évekre, amikor Dénes György, Gurcsó István, Ozswald Árpád, Mács József, Török Elemér, Szőke József, Mikus Sándor, mint ifjú titánok jelentkeztek irodalmunkban. Fiatalos hév, lendület, lelkesedés fűtötte őket, (Eltekintve attól, hogy lelkese­désüknek sok esetben a hurrá optimizmus volt a melegágya.) Es mi történt tovább? Az em­lített elvtársak felkerültek Bra- tislavába, és fiatal fejjel — korukat meghaladó, felelősség­teljes funkciókat raktak válluk- ra. Ügy is mondhatnánk, hogy túl hamar, kevés áldozathozás- sal, írókká, költőkké ütötték őket. Ma — néhány év múltán, meglepő jelenségnek vagyunk tanúi: ezek a fiatalok megöre­gedtek, öreg fiatalok lettek. -- Nemcsak a hajuk hullott ki, arcuk ráncosodott meg, de el- puhultak, kényelmesebbek lettek nézeteikben, véleményükben is. Elfáradtak! De nagyon hamar! Fiatal költők és írók: Mivé csendesett szenvedélyes — iro­dalmat és népet szerető harccs- ságtok? Szenvedély nélkül pe­dig nincs művészet, csak andal- gó irodalmi műkedvelés. Nagyjából ez jellemzi a lan körül kialakult légkört is. — Mondjuk meg őszintén, hajla­mosak vagyunk ' a szélsőséges állásfoglalásokra. Aminek ter­mészetes velejárója az indulatos­ság. Eredmény: ha nem sike­rül azonnal egy elgondolásunk, tervünk, félreállunk. Egy tét’’e, egy kártyára teszünk fel min­dent. Vegyünk egy másik példát: például az irodalmi vita kér­dését. A szocialista realista mű­vészet feltétlenül megköveteli az alkotás elméleti és világné­zeti kérdésének tisztázását. Kü­lönösen vonatkozik ez az iro­dalomra, mint a társadalom legnagyobb erejű nevelőeszkö­zére. Nem véletlen például, hogy a feltörő társadalmi osztályok ideológusai különös figyelmet szentelnek a kultúra és iroda­lom elméleti kérdései tisztázá­sának. Gondoljunk például Marx, Engels, Lenin e téren kifejtett munkáira, még a szo­cialista forradalom győzelme előtt. Annál sürgetőbb szükség­letként jelentkezik ez ma, ami­kor a szocialista realista mű­vészet már gyakorlattá vá't. Ebben az esetben elengedhetet­len, hogy a szocialista realista irodalom alkotásait megelőzze az írók és költők elméleti tisz­tánlátása. Az ehhez vezető út pedig a nyílt, őszinte elvi ala­pon álló vita. És hogy történik nálunk a szocialista realizmus elméleté­nek tisztázása? Sajnos irodalmunkban kez­dettől fogva — gondolok itt a harmadvirágzás kezdetére — fonák helyzet alakult ki. Fia­tal írónemzedékünk tagjai, túl­súlyban költők, akiknek egyré- sze gyermek, vagy legényfej jel élte át a 45-ö.s és 48-as esz­tendők nagy népi nemzeti élmé­nyeit. Szerintem ezzel magya­rázható az, hogy nálunk a fel- szabadulás költői utóképe vagy szólamhalmazként jelentkezik, vagy mint az ifjúkor távoli él­ménye ölt költői formát. fró és költő első alkotása rendszerint ösztönszerű. Spon­tánul formát kíván magának va­lamely belsődleges élmény, át­élt vagy látott esemény. De az elmélyült alkotás egyre több tudatos megfigyelést, átgondolt anyagrendezést, előrelátó per­spektíva adást kíván meg — kü­lönösen a nagyobblélekzetű mű­veknél, regénynél, drámánál. .A kezdet ösztönössége szükségkép­pen tudatos írói életszemléletté érik. Ez az íróvá érés egyéni útja. De vonatkozik ez az iroda'mi fejlődés egészére is. Miért hangsúlyoztam ki az elmondot­takat? Azért, mert irodalmunk kezdeti éveire igen is jellemző ez az ösztönösség. És ma? Nem sokat változott ezen a téren a helyzet. Hiányzik irodalmunk­ban a tudatos elméleti és világ­nézeti tisztánlátás, aminek hosz- szúéves viták eredményeként kellett volna kikristályosodni. Mi ennek a helyzetnek az oka? Szerintem elsősorban a szé­leskörű elvi viták hiánya. Mi például a sematizmus jelent­kezését irodalmunkban nem te­regettük ki, s nem vitattuk meg, csupán a kritika körvo­nalazta. Pedig ha ezt megtesz- szük, biztosra veszem, hogy kevesebb sematikus vers szüle­tett volna, és jobban sikerült volna néhány prózái termé­künk is, például Szabó Béla: Mint szemünk fényét című re­génye, Mács József: Végnélkül!, gyűlés című kötete, és Petrőezi Bálint: Kis regénye is. Nálunk eddig a vitát a kriti­kák télelszerű kijelentései he­lyettesítették, ami távolról sem tudja betölteni az őszinte iro­dalmi vita segítségét és funk­cióját. Az irodalmi viták leg­nagyobb jelentősége abban van, hogy mozgásba hozzák az egész irodalmi életet. Erjedést és pezsgést indít benne. Friss vért juttat még a hajszálerekbe is. Az eddig megjelent kritikák ezt jellegüknél fogva nem végez­hették. Egy itteni mű megjelenését nyomon követi az ismertetés, esetleg a bírálat, vagy kritika. A kritika azonban az esetek nagy részében zárószó jellegű. Utána már nem következik sem­mi. A kritizált író vagy költő hallgat, esetleg lázadozik, mint például Mács József tette Rácz Olivér kritikája után, de sem az egyik, sem a másik esetben nem jelentkezik senki a szerző védelmére. Így aztán kialakul az egyhangú folyamat: a költő ír, a kritikus elmondja a bírá­latát s a mű írója ezt egysze­rűen tudomásul veszi. A kriti­kus nyesegető kése, mintha va­jat szabdalna és nem koronába szökkenő növendékfát. Minden­esetre a legkényelmesebb vala­mit tudomásul venni. Hisz ezt tesszük a szlovák, cseh, magyar irodalomban folyó nagysodrású vitákkal is. Tudomásul vesszük, de lobot nem fog. Nem gondo­latszegénység ez? Itt szinte természetszerűleg felvetődik a kérdés: de hát hol vitázzunk, amikor nincs irodal­mi lapunk? Kétségtelen e téren is nagyon érezzük a lap hiá­nyát. De ez nem jelenti -azt, hogy míg nem lesz lap, letesz- szük a lantot. Hogy eddig nem vitáztunk, elsősorban saját erőt­lenségünkről tanúskodik. Jód emlékszünk arra, hogy a múlt év november végén lelkesen egy vita megindítása mellett döntöttünk. És ezzel a vita meg jis kezdődött, le is folyt, de be is fejeződött, A vitanyitó cikk írója aztán magárahagyotfan kilincselhetett, míg bele nem fáradt. De mit tett a vita ér­dekében a magyar íróközösség vezetősége, mint hivatalos szerv ? ? A vita alkalommal és az iro­dalmi fórum kérdésével kap­csolatban szeretnék még emlé­keztetni Stitnicky elvtárs javas­latára, amit a magyar írók és költők országos aktíváján tett. „A magyar lapok alakítsanak ki maguk körül egy széles író­kollektívát“. Ez is lehetőség. A XX. kongresszus Után ki­váló alkalom nyílik arra, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk irodalmunkról. De a vita ne legyen csak szervezeti kérdések összegezése vagy általános té­telek sémaszerű odavetése. Elet és irodalom, ez legyen vitánk alapja. Ez a XX. kongresszus nagy tanítása a művészetek felé. Van miről beszélni: meg kell beszélnünk líránk fejlődé­sének további útját, a prózaírás határozatlanságát és bizonyta­lankodását, a fiatal költők és Írók részéről. A kritikus után­pótlás nevelését, irodalmunk vi­szonyát a szlovák, cseh és a magyar irodalomhoz. S ami je­lenleg a legfontosabb, az író nevelés ügyét. Elsőrendű feladatként jelent­kezik ez, úgy a már befutott fiataloknál, mint a most indu­lóknál egyaránt. Befejezésül ezzel kapcsolat­ban szeretnék még egy néhány megjegyzést tenni. Milyen for­mai és elvi lehetőségei, illetve határai vannak Szlovákiában a fiatal írógárda továbbképzésé­nek? Formai jelentősége egy­részt a sajtóban megjelent kri­tikák, másrészt ' a bratislavai munkaközösség értekezletein. Kétségtelen, eddig az íróne­velés folyamatának leghatáso­sabb eszköze a sajtóban meg­jelent kritika. (Elsősorban Fáb- ry Zoltánra gondolok itt). — Azonban ma már nem oltja szomjúságunkat a végszó érté­kű bírálat. Szüksége jelentke­zik annak, hogy a műbírálatok­ban vessük fel akár az írói, akár a költői alkotás soronlévő világnézeti és ábrázolási prob­lémáit. így a bírálat alapul szolgálhat további vélemény- cserére, írói elgondolások meg­védésére, nézetek, felfogások kristályosodására, , tisztázására is. y Az írónevelés másik formai lehetősége nálunk az írók mun­kaközössége. Ez a szerv funk­ciójánál fogva az irodalomszer­vezés és írói nevelés legmaga­sabb fóruma. Felelőssége tehát igen nagy. De sajnos csak el­vétve tölti be az irodalmi kar­mester szerepét. Nincs szándé­komban behatóbban foglalkozni munkájával, csupán az íróneve- lés szempontjából szeretnék né­hány megjegyzést fűzni műkö­déséhez. A munkaközösség funkciójá­ból következik az íróneveléssel kapcsolatos feladat is: megte­remteni az itt tömörült írók és költők világnézeti, alkotói íei- lődésének lehetőségeit. Hogyan érhető ez el? Mik e téren a fel­adatok szerintem. 1. ) Az adott irodalmi szakasz objektív problémáinak alapján kidolgozott munkaprogram ösz- szeállítása. 2. ) Az összejövetelek munka- módszerének lényeges megvál­toztatása. 3. ) Az önművelődés egyéni lehetőségének biztosítása. 4. ) Kapcsolatteremtés a vidé- ken élő írókkal és költőkkel. 5.) A közösség programjának összehangolása, a heti és napi­lapok kultúrrovataival, illetve a rádió irodalmi adásaival. Az írónevelés formai lehető­ségén kívül mik lehetnek a fo­lyamat elvi lehetőségei és hatá­rai. Lehet és szabad-e fejlődé­sében befolyásolni vagy éppen irányítani a fiatal írót. Szerin­tem igen. Vannak az életnek is, a mesterségnek is átadható ta­pasztalatai, miért hosszabbít­suk meg a fejlődés útját e ta­pasztalatok saját megszerzésé­nek kényszerével? Veres Pál megható kegyelet­tel emlékezik meg Móricz Zsig- mondról. „Zsiga bácsi drága jó ember volt, ő nem diktálta be­lénk — és senkibe se az el­veit“. Vajon ez puszta libera­lizmusnak tudható e be. Nem. Ebben a tartózkodó ráhatásban benne volt Móricz Zsigrriond mélységes tisztelete a valóság és az alkotó ember iránt. Bölcs látása ez annak, hogy a realiz­mus és volontarizmus törvény és erőszak nem fér meg egy gyékényen, kizárják egymást. Móricz nem akart senkit sem a maga képére átformálni, de nem tartotta titokban nevezetes no­teszeit sem. Nem a technikáját, hanem az erkölcsét tanította az írásnak. Móricz Zsigmondtól mindenekelőtt azt tanulhatja meg az író, hogy az írói nagy­ságnak ha nem is egyetlen, de egyik legfontosabb fokmérője, hogy milyen érzékeny a problé­mák iránt. Ez az érzékenység az író legdrágább sajátja, mely a valóság mind mélyebb meg­ismerésére kényszerít. Elveti a sémát, nem tűri csak a felület jelenségeinek ismeretét, hanem az élet művészi megragadásá­nak egyre fokozottabb igényes­ségét alakítja ki az íróban. A viták hevében egy percre se szabad elfelejtenünk azt, hogy a kongresszusok, a viták csu­pán eszközei, mankói az iroda­lomnak. Mindez az emberi mű­vészi alkotás szolgálatában áll. DOBOS LÁSZLÓ * A Csehszlovák írószövetség II. kongresszusán elhangzott felszólalás Tisztelt barátaim, elvtársak! Amikor nyilvánvalóvá vált a tipizálás helytelenül értelme­zett elméletének tarthatatlan­sága, irodalmi folyóirataink cikkekben és vezércikkekben an­nak a reményüknek adtak kife­jezést, hogy most már biztosan újjáéled irodalmunk, feltámad művésziessége és tiszta ember­sége. Ügy hiszem, ez az időelőtti és semmivel sem indokolt zász- iólobogtatás újabb megnyilvá­nulása egy régi kultusznak, a tétel esség kultuszának, csak­hogy ezúttal ellentett előjellel. E kultusz édestestvére volt a személyi kultusznak, guzsba- kötötte és megbénította az alko­tó kezdeményezési és az agyon­ünnepelt, mindenható tétel lel­ketlen ismételgetésétől azt vár­ta, hogy írók és olvasók dolga ezentúl fenékig tejfel lesz, hisz az említett tétel csodálatos megtermékenyítői anyagként a jövőben csupa mesterművet hoz tétre, nem kell hozzá más, csu­pán az, hogy pontosan ragasz­kodjunk hozzá, ne térjünk el tőle jottányira se csára, se hajszra. A tipizálás helytelenül értel­mezett elmélete nem az első és úgy vélem, nem is az utolsó, amely porráomlo't a felfedezett és megismert valóság súlya alatt — elsősorban azoknak az eretnekeknek az érdeméből, akik merték használni a maguk egészséges eszét. Mindnyájan jól emlékszünk még egy másik áligazságra — a. konfliktus- mentesség elméletére és dicste­len végére. Amikor ezt az úgy­* Tóth Tibor elvtárs kérésére közöljük vitafelszólalását a esehszlovákiai magyar iroda­lom helyzetéről, amelyet a Csehszlovák írók II. kongresz- szusán mondott • el. nevezett elméletet annak ide­jén kellő tisztelettel örök nyu­galomra helyezték, egyszeriben éles és mélyreható konfliktuso­kat fedeztek fel. F.z a kolum- busi tevékenység azonban egy­oldalú maradt: igen, a mi tár­sadalmunkban is lehetnek kon­fliktusok, de ezeket gonosz és elvetemült egyének váltják ki, akiket már az a puszta tény is kárhoztat, hogy konfliktusba keverednek. Nem láttuk meg, — helyesebben szólva, nem akartuk meglátni, — hogy a becsületes és jó egyén is kon­fliktusba keveredhetik a társa­dalommal illetve azzal, ami nem egyszer jogtalanul a tár­sadalom szerepében tetszeleg és — horribile duciul — e kon­fliktusban még igaza is lehet! Azt hiszem, prózáinknak éppen e téren sok mindent kell pótol­nia és helyrehoznia. * * * Dominik Tatarka tegnap igen részletesen mesélt arról a sze­rencsétlen ibolyáról, amely csö­könyösen nem hajlandó illatoz­ni. A hazánk nyugati részéből származó írótársak aligha úgy vétik majd, hogy nálunk Szlo­vákiában inkább tterlészettel, mint irodalommal foglalkozunk, hisz a csehszlovákiai magyar irodalom kérdéseiről szólva, most én is a kertészet köréből vett hasonlattal kívánok élni. Volt egyszer egy kert és körte, szilva, alma és cseresz­nye. A kertben számos kertész dolgozott, kinek-kinek más volt az ízlése és a szándéka: az egyik öztj kívánta a fáktól, hogy úgy hasonlítsanak egy­másra, mint az egy tyúk tojta tojások, a másik törpe törzse­ket akart kitenyészteni a japúni kertek túlfinomult ízlésének megfelelően, a harmadik ugyan­ezen törzs minden ágára más­más szemet szeretett volna oj- tani. A kertben tehát — hogy úgy mondjam — vígan zajlott az élet és a fák, hála e kiváló gondoskodásnak vagy talán ép­pen a kertészek szorgos igye­kezete ellenére is ■— terebélye­sedtek és gyümölcsöket hoztak. Néhány mag azonban a kert szélén — mondhatnám perifé­riáján — került földbe. Ezek is kicsiráztak, kihajtottak, s asur- gyán hajtásokból fák lettek. Kezdetben senki ügyet se ve­tett rájuk, de a vadalma mégis nőtt, a természet megváltozha­tatlan örök törvényei szerint és egy tavasszal virágozni kez­dett. A kertészek csak most vették észre és csodálkozva mondogatták egymásnak: Lám, lám, nem is gondoztuk, nem is tökéletesítettük, mégis virágzik! Micsoda nagyszerű bizonyítéka a mi gondos munkánknak! Ha vendégek jöttek a kertbe, soha nem mulasztották el meg­mutatni nekik a virágzó vad­almafát, hadd lássa más is, mennyire tőrödnek vele. De az almafneska továbbra is a kert perifériáján maradt, nem kapálták meg a tövét, nem nye­segették, nem oltották be, hogy egészségesen fejlődjék, ott hagy­ták a kert sarkában — az úr­isten gondjára. Beköszöntőit az ősz és a fán gyümölcs mutatkozott: apróka, töpörödött vackor. A gondos kertészek begyűjtötték a körtét meg az almát, de a vackorral senki se akart bíbelődni. S ha érdekesség kedvéért egyet-ket­tőt a vendég tányérjára raktak belőle, bocsánatkérö megjegy­zéssel kisérték: A periférián nőtt vadahnafánkról való, ap­róka és savanyú a gyümölcse, de látjátok — mégis terem! Maguk a ker’észek is jól tud­ták — tudatok keltett, ha sze­(Folytatás a 7. oldalon)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom