Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1955-11-05 / 44. szám
6 1955. november 5. (2udo VÍt jt úr Születésének 140. évfordulója A XIX. század negyvenes , évei fordulópontot jelfentettek a szlovák irodalomban és kultúrában egyaránt. Az irodalom legkiválóbb képviselői hátat fordítottak a kizsákmányoló osztálynak, a nép mellé álltak és öntudatosan harcoltak a feudális rabszolgasorsból való felszabadításáért. Az irodalom már nemcsak néhány kiváltságos, művelt ember privilégiuma, hanem igyekszik behatolni az olvasóközönség legszélesebb rétegei közé. Ezen időszak író-nemzedéke új, népies nyelvet visz a szlovák irodalomba és ezen a nyelven alkotja azokat a nagyértékű műveket, amelyek még ma is élő bizonyítékai a szlovák nemzet kulturális múltjának. E nemzedék legkiválóbb képviselője Ludovít Stúr, a szlovák nemzeti és politikai mozgalom vezetője és az önálló szlovák irodalmi nyelvért folytatott mozgalom megalapítója. Szegény tanítói családból származik. Két évig tanul a rábi gimnáziumban, majd négy évig a bratislavai liceum tanulója. Miután szülei nem bírják őt tovább taníttatni, irnoki állást vállal, de csakhamar győz benne a tudás utáni vágy és visszatér Bratislavába, hogy folytassa tanulmányait. Ettől az időtől kezdve jelentős szerepet foglal el a Bratislavában tanuló szlovák ifjúság között. A bratislavai evangélikus líceumban már 1803 óta tanították a csehszlovák nyelvet. Azonban a katedra vezetője, a konzervatív Juraj Palkovic, latin nyelven tartotta az előadásokat és azokat sem rendszeresen. Ezért a diákok Samo Chalupka és Karol Stúr (Ludovít Stúr bátyja) vezetésével megalapították a Literárna jednotát, hogy ez pótolja a diákoknak azt, amit nem nyújtott nekik sem az iskola, sem Palkovic. 1835- től 1838-ig Cudovít Stúr a Spo- locnosí (így nevezték a diákok a Literárna jednotát) alelnöke — az elnök mindig a tanár — és igen élénk tevékenységet fejt ki. Tanítja a diákokat, előadásokat tart nekik. Az ő vezetése alatt a Spolosnosf tagjainak száma 30-ról 120-ra emelkedett. alkalmából 1838-ban Stúr a hallei egyetemen folytatja tanulmányait. Történelem-politikai tudományt tanul és különösen Hegel történelmi filozófiája ragadja meg a figyelmét. 1840-ben visszatér Bratislavába és mint Palkovic helyettese, ő vezeti a szlovák katedrát. Hatása alatt már egész más szellem uralkodik az intézetben. Előadásokat tart a szláv irodalomról és történelemről és szónoki képességével és nyelvismeretével mindenkit fellelkesít. De nem sokáig hagyják békében dolgozni. A szlovák intézet sikeres működése szálka a magyarosító mozgatom szolgálatában álló egyház szemében. Stúrt is meg akarják nyerni a magyarosító mozgalomnak, de ő nem hagyja magát s ellenkezőleg, még jobban kiszélesíti programját. Éleshangú cikkekben ismerteti meg a külfölddel a magyar elnyomást a szlovákokkal szemben. (Die Klagen und Beschwerden der Slawen in Ungarn über die Übergriffe der Magyaren (1844), Das neunzehnte Jahrhundert und der Magyarismus, (1845). Cikkei még inkább magára vonják a magyarok haragját; 1845- ben megszüntetik, a szlovák katedrát és Stúrt megfosztják tanári állásától. Nem segít sem Palkovic védelme, sem a diákok tüntetései. Sokan Stúr diákjai közül tüntetőén el is hagyják Bratislavát és Lőcsén folytatják tanulmányaikat. De Stúrt nem egykönnyen lehet megtörni. Bratislavában marad és tovább szervezi a nemzeti mozgalmat. 1845-ben engedélyt kap szlovák politikai lap kiadására. Az első szám 1845. augusztus 1-én jelenik meg, Slovenskje Národnje No- vini címen. A lapnak szépirodalmi melléklete is van, az Orol Tatranski. Stúrt már régen foglalkoztatta az önálló szlovák irodalmi nyelv gondolata. Miután beszéltek Ján Hollyval, találkoznak Stúr, Húrban és Hodza, hogy megtárgyalják a szlovák irodalmi nyelv kérdését. Hosz- szas tanácskozások után megegyeztek, hogy „a népünkhöz nemcsak a mindennapi, hanem a „magasabb“ életben is a mi szeretett, szlovák nyelvűnkön kell szólni.“ Az önálló szlovák irodalmi : nyelv gondolata csakhamar lelkes követőkre talál. Az első szlovák könyv Húrban „Nitra“- jának 2. évfolyama volt (1844), majd a „Tátrán“ kulturális egyesület Liptószentmiklóson elfogadta a szlovákot hivatalos nyelvnek. 1846-ban Stúr a Nau- ka reci slovenskej-ben részletesen kifejti az elválás okait és megállapítja az új nyelv helyesírását és nyelvtanát. Ezekután Stúr minden erejét és tudását a politikai harcoknak szenteli. Zólyom,- szabad királyi város, képviselője lesz a magyar parlamentben, küldöttséget vezet a császárhoz. Munkájában fáradhatatlan. Szervezi a nép közötti kulturális munkát, és a cikkek egész so-, rát írja a Národné Noviny-ba és Húrban Slovenské pohfady- jába. A forradalom után, melyben tevékenyen részt vett — kénytelen visszavonulni. Modrában telepszik le és bátyja árváit neveli. Itt írja a „O národnych písních a povéstech piemen slo- vanskych“ című munkáját, a- melyben Herder filozófiájára támaszkodva kifejti, hogy a II I I in. —— ...... ■ i i i Nem sokkal utóbb azonban már egy csöppet se lepődött meg, amikor a halastón túl egy fehérre meszelt házikóból, amelyre egy tyúk volt kirakva (néhol így hívják a kétfejű sast), kilépett egy csendőr, mint a pók, mikor a hálóját lesi. Egyenesen odament Svejkhez, s csak ennyit kérdezett: — Hová? — Budéjovicébe, az ezredemhez. A csendőr gúnyosan elmosolyodott: — Hiszen maga Budéjovice felől jön. Éppen a háta megett van az a Budéjovice — és bevitte Svejket az őrszobába. A putimi csendőrőrmester arról volt nevezetes az egész környéken, hogy rendkívül tapintatosan, de ugyanakkor ravaszul is bánik mindenkivel. Sohasem káromkodott a fel- vagy letartóztatott egyénekre, de olyan keresztkérdéseknek vetette alá őket, hogy még az ártatlan is vallott. Az őrszoba két csendőre alkalmazkodott hozzá, és a kihallgatás mindig az egész csendőrszemélyzet nagy nevetése közepette zajlott te. — A kriminalisztika alapja az okosság és a barátságos modor, — mondogatta mindig alárendeltjeinek a csendőrőrmester — semmi értelme, hogy üvöltözzenek valakire. A delikvensekkel és a gyanúsokkal finoman kell bánni, közben persze ügyelünk arra, hogy fulladjanak bele a kérdések özönébe. —i Nahát, isten hozta, kedves bajtárs, — mondta a csendőrőrmester — üljön te szépen, biztos elfáradt az úton, és mesélje el nekünk, hogy hová igyekszik. Svejk megismételte, hogy Ceské Budéjovicébe, az ezredéhez. — Aztán persze eltévedt az úton, — mondta az őrmester mosolyogva, — mert maga éppen Ceské Budéjovice felől jön, erről könnyen meggyőzhetem. Ott lóg maga fölött Csehország térképe. Nézze csak meg, barátom. Tőlünk délre van Provitín. Provitíntól délre van Hluboká, és Hlubokától délre Ceské Budéjovice. Na látja, maga nem Budéjovicébe megy, hanem Budé- jovicéböl jön. Az őrmester nyájasan ránézett Svejkre, aki nyugodtan és tisztelettudóan így felelt: — Én mégis csak Budéjovicébe megyek. - Több volt ez, mint Galilei „És mégis mozog"-ja, mert Galilei valószínűleg nagyon dühösen mondta a fenti szavakat. — Nézze csak, barátom, — az őrmester még mindig ugyanolyan barátságosan beszélt Svejk- kel — én szépen bebizonyítom magának az igazat, és a végén maga is be fogja látni, hogy minden tagadás csak megnehezíti a beismerést. — Nagyon is igazat tetszik mondani, — felelte Svejk,— minden tagadás megnehezíti a beismerést és fordítva. — Na ügye, barátom, hogy maga is belátja. Mondja meg nekem nyíltan, hogy honnét jön, mikor indult el abba a maga Budéjovicébe. Szándékosan mondom, hogy „a maga Búdé- jovicéje“, mert úgy látszik, kell lenni még egy másik Budéjovicének is Putimtól északra, amit eddig még semmilyen térkép se tüntetett fel. — Táborból jövök. — És mit csjnált Táborban? — Vártam a Budéjovicébe menő vonatot. — Mért nem utazott vonaton Budéjovicébe? — Mert nem volt vasúti jegyem. — És miért nem kapott, mint katona, ingyenjegyet? — Mert nem volt nálam semmilyen igazolvány. — Ez az, — fordult diadalmasan a csendőr- őrmester az egyik csendőrhöz — nem olyan buta, mint amilyennek tetteti magát, kezd már szépen belekeveredni. Aztán újrakezdte, mintha az igazolványról szóló választ nem hallotta volna: — Szóval Táborból indult el. És hová igyekezett? — Ceské Budéjovicébe. Az őrmester arckifejezése valamivel szigoníbb lett, aztán pillantása a térképre esett. — Meg tudná mutatni nekünk a térképen, hogy merre ment Budéjovice felé? — Én már nem emlékszek az összes helyekre, csak arra emlékszek, hogy egyszer már voltam itt Pulimban. A csendőrőrszoba egész személyzete kérdően összenézett, s az őrmester így folytatta: — Szóval Táborban az állomáson volt. Van valami magánál? Adja ide. Miután alaposan megmotozták Svejket s a pipáján és egy doboz gyufán kívül semmit se találtak, az őrmester megkérdezte tőle: — Mondja meg nekem, miért nincs magánál semmi, de semmi világon? — Mert nincs szükségem semmire. — Hej, istenem, — sóhajtott az őrmester, — de nagyon meg kell szenvedni magával! Azt mondta, hogy már volt egyszer Putimban. Mit csinált itt akkor? —. Putimon át mentem Budéjovice felé. GEORGE BERNARD SHAW Nekem normálig szemeim vannak — írja egyik munkája előszavában — ezért furcsálja a legtöbb ember az én meglátásaimat, mert normális szem a legritkább a világon. Egy hatalmasan józan és könyörtelenül tisztánlátó elme sziporkáz, szellemességét szórja az olvasóra vagy nézőre és sorra döntötte le a burzsoa társadalom hamis ideáljait, tetetett erkölcsösségét, hibáit és félszegségeit. E nagy drámaíró közel száz évig élt és éppen ez a száz év volt a drámaírás legvigasztalanabb ideje a föld azon részén, ahol ő működött. A drámairodalom története azt mutatja, hogy e műfajt felvirágoztató írói egyéniségek, rendszerint kedvező irodalomtörténeti helyzetben jelennek meg, a görög klasszikus dráma kora, a shakespeari kor, az orosz és német dráma kora, mind a tehetségek csoportos fellépését mutatja. A múlt század végén és a XX. század elején az a nagyon kevés számú nyugati író, aki a drámaírás terén maradandót alkotott, egyedül és társtalanu! volt kénytelen megkeresni útját és szembefordulni a fennálló iránnyal. Shaw csaknem egyedül volt és ez igen nehéz helyzetet teremtett drámaírói működésében. Nagy érdeme, hogy nem választotta a személytelen hősökből összetákolt áldráma műfajt, hanem nyíltan hadat üzent és leleplezte a kizsákmányolás hátterében meghúzódó alakokat. G. B. Shaw ír származású, 1856-ban Dublinban (Dabün) született. Szülei szűkös viszonyok között éltek és így csak 14 éves koráig iskoláztatták, azután egy ingatlanokkal foglalkozó ügynökhöz került alkalmazásba. Mikor apja meghal, Londonba költözik, hol anyja támogatja. Bár érzi írói képességét, mégis nagy küzdelmek között él, első regényeire — melyeket később ő maga is kiskorúsága terményeinek mond — nem talál kiadót. 1882-ben megismerkedik Marx műveivel és a szocializmus híve lesz. Később a Pali Mail Gazett és több más újság színikritikusa lesz, e minőségben nagy tekintélyre tesz szert és helyzete is jobbra fordul. Egymásután jelennek meg színdarabjai, melyek mind a közönség, mind a kritikusok körében erős vitákat és ellenkezést váltanak ki. Csatlakozik a Fabíánus mozgalomhoz és társadalmi kritikáit, sőt utópisztikus darabjait is a szo- cialisztikus szemléleti mód jellemzi. Szatirikus vígjátékai miatt a XX. század Moliérjének büszke címét nyeri el, mosolygó fölénnyel helyezkedik szembe a közönség világnézetével és kényszeríti őket, hogy bevallják hibáikat, ostobaságukat és végül sikerült is neki legyűrni a hallgatóság ellenállását. Szocialista felfogása abban áll, hogy a lemondás helyett mindég nagyobb igényekre kell az embereket nevelni, ez minden haladás, kultúra és szociális javulás alapfeltétele. Az utat ehhez a célhoz, a félig kimondott szó teljes kimondásában látja. Legismertebb darabjainak egyikében — a Warrenné mesterségében — a szennyes pénzforrásokból gazdagodó erkölccsö- szöket ostorozza. A „Barbara őrnagy”-ban a hazug, foltozgató jótékonyságot és morált gúnyolja ki. Egész sor színdarabjában — mint pl. a Pygmalion, Candida — a férfi és nő viszonyának erkölcstelen voltát mutatja be a burzsoa társadalomban. Szocialisztikus nézetét látjuk az „Útmutató az intelligens asszonynak a szocializmushoz és kapitalizmushoz” című könyvében. Emberi mivoltukban szerepelteti a történelem és mítosz alakjait és tréfás párhuzamtól sem riad vissza, hogy bírálja az angol imperializmust és pőrére vetkőztesse a történelem nagyjait mint a „Cézár és Kleopatrá“-ban. A „Vissza Matuzsálemhez” öt képében Adám és Éva biológiai fejlődését tárgyalja 5920-ig. Politikai darabjaiban az angol-ír szembenállást írja meg, hol győzők mindég az angolok maradnak. A „Szocializmus milliomosok számára”, „Amerika császárja”, az „Anglia ellen és a cár ellen” és sok más írásában a hisztériái autoritást aláásó szatirikus ötleteivel nevetségessé teszi és mély sebeket üt a fennálló renden. Leghatalmasabb drámájával a „Szent Johanná“-vaI Shaw valósággal shakespeari magaslatra emelkedik. 1926-ban irodalmi Nobel-díj- jal tüntetik ki és jellemző Shawra, hogy e díjjal járó pénzjutalmat közcélra bocsátotta. Mikor 1931-ben ellátogatott a Szovjetunióba és ott Sztálin is fogadta, visszatérése után a legnagyobb csodálat hangján szólt az ottlátottakról és elért eredményekről és habár az angol politikusok részéről igen sok támadásban részesült, Shaw ezen véleményén nem változtatott élete végéig sem. Fanatikusan hitt a haladásban és elszánt ellensége volt a fasizmusnak. Óriási anyagot dolgozott fel ez a szikár, utolsó pillanatáig csodálatos szellemi frisseségben élő író, kinek 1950 november 2-án bekövetkezett halálával kétségtelenül korunk egyik legnagyobb drámaírója és a színpadi írás legnagyobb művésze hagyott el minket. Iskolát nem teremtett, mert meglátásai és filozófiai módszere annyira az övé, hogy ebből eltanulni csak bátorságát és őszinteségét lehet. Munkáinak olvasása közben érezzük, hogy látásunk megváltozik és ennél többet író el nem érhet. SIMKO MARGIT szláv nemzetek művészi érzéküket leginkább a költészetben tudják kifejezni, úgy ahogy más nemzetek, például a görögök a szobrászatban, a németek a zenében. Ezzel a népdalt a szláv nemzetek művészi géniusza leghűbb kifejezőjévé tette és megmutatta az utat, amelyen követőinek — Samo Chalupka, Jankó Krár, Ján Botto, Ján Kalinciak — haladniuk kell. Maga Stúr költői tehetségét is annak az eszmének a szolgálatába állította, amelyet mint újságíró is hirdetett. „Spevy a piesne“-jében mély fájdalommal énekli meg elnyomott nemzetét. Stúr a népéért való munkáért feláldozza a szerelem boldogságát és a családi otthon melegének reményét is. Mikor Haliéból visszatér, megszakítja útját Hradec Králové-ben és ott beleszeret barátja húgába. De szerelmét csak két versben „Vzpomenutí“ és „Túzba“ — fejezi ki, harmadik versében — „Rozzehnání“ — már búcsúzik is, mert nemzete hívja, szüksége van rá. Ludovít Stúr született vezér és szervező volt és ezen képességeit egész életében szeretett népe javára igyekezett felhasználni. M. K. — Na látja, hogy belekavarodott. Maga azt mondja, hogy Budéjovicébe ment, most pedig bebizonyítottuk magának, hogy Budéjovice jelöl jön. . — Valószínűleg körbe kellett hogy járjak. Az őrmester ismét sokatmondó pillantásokat váltott az őrszoba egész személyzetével. — Körbe, körbe, nekem az az érzésem, mintha maga csak úgy csavarogna itt a környéken. Sokáig tartózkodott Táborban az állomáson? — Addig, amíg az utolsó vonat is el nem ment Budéjovicébe. — És mit csinált ott? — Beszélgettem a katonákkal. Újabb sokatmondó pillantás a csendőrőrmester és a személyzet között. — És miről beszélgetett például, miket kérdezett tőlük? — Megkérdeztem, hogy melyik ezredből vannak és hová mennek. — Nagyszerű. És azt nem kérdezte például, hogy hány emberből áll egy ezred és milyen a beosztása? — Azt nem kérdeztem, mert azt már régen tudom fejből. — Szóval maga tökéletesen informálva van a mi hadseregünk felépítéséről? — Hát hogyne, őrmester úr. S az őrmester kivágta az utolsó tromfot, diadalmas pillantást vetve a csendőreire: — Tud oroszul? — Nem tudok. Az őrmester intett az őrsparancsnoknak, mindketten kimentek a szomszéd, szobába, s ott az őrmester egészen fellelkesülve tökéletes győzelmétől is bizonyosságától, hevesen gesztikulálva így szólt: — Hallotta? Nem tud oroszul: Minden hájjal megkent jickól Mindent bevallott, de a legfontosabbat nem vallotta be. Holnap átküldjük Písekbe a körzeti parancsnok úrhoz. A kriminalisztika alapja az okosság és a barátságos modor. Látta, hogy elfárasz- tottam a kérdések özönével? Ki gondolta volna róla! Egész butának és hülyének néz ki, de épp az ilyenekkel muszáj okosan bánni. Most ültesse le valahová, én pedig megírom a jegyzőkönyvet. S a délután már estébe hajlott, amikor a csendőrőrmester még mindig gyöngéd mosoly- lyal körmölte a jegyzőkönyvet, amelynek minden egyes mondatában előjordult ez a szó: *Spionageverdáchtig. Flanderka csendőrőrmester előtt, miközben csodálatos hivatali németségével ezt a jegyzőkönyvet fogalmazta, egyre világosabbá vált a helyzet: aztán így fejezte be az írást: „**So melde ich gehorsam, wird der feindlicher Offizier heutigen Tages, nach Bezirksgendarmeriekommando , Pisek, überliefert" , rámosolygoti müvére és behívta az őrsparancsnokot: —Adtak valamit enni annak az ellenséges tisztnek? — Őrmester úr utasítása szerint csak azokat látjuk el koszttal, akik tizenkét óra előtt kerülnek elővezetésre és kihallgatásra. — Csakhogy ez egy nagy kivétel, — mondta nyomatékosan az őrmester — ez valami magasrangú tiszt, a stábtól. Az oroszok csak nem küldenek ide kémkedni egy közönséges őrvezetőt. Hozasson neki a „Kandúr"-vendéglőből valami ebédet. Ha már kifogyott, főzzenek valamit. Aztán főzzenek teát rummal és mindent küldjenek ide. Ne szóljon semmit, hogy kinek lesz. Egyáltalán ne is említse, hogy van itt nálunk valaki: Ez katonai titok. Most mit csinál? — Kért egy kis dohányt, ott ül az őrszobán, és olyan elégedettnek látszik, mintha otthon volna. „Jó meleg van itt maguknál", azt mondja, „nem szokott füstölni a kályhájuk? Nekem nagyon tetszik ez a hely. Es ha füstölne a kályhájuk, hát kotortassák ki a kéményt. De csak délután, sohase akkor, amikor a nap a kémény fölött áll." * Kémgyanus. ** így alássan jelentem, hogy az ellenséges tiszt a mai napon át lesz szállítva á Písek- körzeti csendőrparancsnokságra. (Folytatás következik)
