Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1955-11-05 / 44. szám
1955. november 5. 5 8 <^J-ia latok versei: FECSÖ PÁL: Nem volt kegyelem Apró gyerek voltam, rongy kórházi ágyon, künn virított a kora téli nap, és téged halál, örök nagy kísértet tudatlanul nagyon vártalak. Az udvaron vad katonák jártak, őriztek egy sovány regrutát, mert megszökött, féltette a létét s félte szegény nagyon a halált. A parancs megjött, kegyetlen szív küldte; „Golyót neki, nincsen irgalom!” (sokan hitték, hogy a beteg ágyon nem kísért más csak a fájdalom.) Sortűz dörrent, felnyögött az ember (s ez százszorta jobban fájt nekem) vad, részeg hang gyilkosán hörögte: nincsen, nincsen, nincsen kegyelem! Torna, 1955. X. 6. GYÜRE LAJOS: A villanyáramhoz Szaladt, jött az őszi ködben, Zengett, bongott az útközben, Húrjain száz dalt muzsikált. Mig kis falunkba eltalált. Jött ormótlan hegyeken át Otthagyta a kicsi Árvát S most bátran szórja * sugarát, Diadalmas új élet dalát. A kaposi domboldalon A kaposi domboldalon Szőlőtőkét ültetnek. Mindegyiknek a tövéhez Egy-egy karót leütnek. Tele lesz már a pincénk is Nemsokára jó borral, Ügy-e rózsám, megelégszünk Minden kortynál egy csókkal. SZEKERKA IMRE: ESTE Ha rám borút a hamvas est, S gondolatom minden gyöngyét S kigyúlnak a csillagok, Elröpítem hozzád én — Leányka, én ilyen tájban Sziporkázó csillagokat: Reád gondolok. Göncöl szekerén. TÓTH GYULA: E%y harácsoló sírfelirata Azt hittem örökké élek, En a gőgös harácsoló. Gyűjtöttem vagyont, aranyat, Társaimat kizsákmányoló Voltam én, ahol csak tudtam, Becsaptam a dolgos népet, De megtalált a halál, S elhízott testemből most Falatoznak a férgek. O eggel a levegő nyers és -*•*- hűvös volt, a száraz fűszálakon fázósan reszkettek a lecsapódott köd apró gyöngyei. A láthatárt egyöntetű szürke pára fátyolozta, csak a közeli fák tűntek ki, azoknak is körvonala erősen elmosódott. Arcunkat pirosra csípte a hideg, össze-össze dörzsöltük fázós kezeinket. De belsőnkben valami meleg érzés fűtött, olyan, amilyet a boldog várakozás percei szoktak előidézni. És később, amikor a nap már jóval a láthatár fölé kapaszkodott s a ködön áthatoltak meleg sugarai, le is szedtük sálainkat és kigombolóztunk. Vödrökkel felszerelve, vidám csevegéssel igyekeztünk ki a szőlőbe. Előttünk csikorogva-zörögve haladt a kocsi, tele hordókkal, kosarakkal, egyikünk sem kívánkozott felülni, jobban esett itt a csoportban hahotázni, tereferélni. Mert beszélni való, ajaj, van elég. A falusi ember ilyenkor kikapcsolódik a mindennapi bajok-gondok világából, és csak a társalgásnak, mulatósnak szenteli magát. A szüret nem is számít olyan munkának, mint például az aratás vagy a krumpliszedés, ez inkább olyan vidám szokás, aminek a fárasztó oldala csak annyi, mint a szertartás és semmiképpen sem lehet belefáradni. Olyan ez, mint a kiruccanás. Megmutatkozik az emberek ötletessége, beszédessége, helyt kap az e- gészséges parasztos humor. Belevágnak egymás szavába, megtoldják, néha jó csípősen, aztán nevetnek, csakúgy hangzik bele a határ. Gyakran elveszítettem a beszéd fonalát, figyelmem egy lányra hárult. Erzsire Szép leány is Erzsi! Törökös kendője alól kikandikáltak nehéz barna förtjei, minden lépésnél megrezdültek. Napérlelte arcán átütött a szűz vér lobogó sa és az egészség. Karcsún, egyenesen lépkedett, néha oldalra nézett és összetalálkoztak szemeink. Elpirultunk mind a ketten. Nem sokára kiértünk a szőlőbe. A köd már erősen szétoszlott. A felhőtlen égről aranyos verőfény folyott a tájra. A levelek tarka-barka színeivel futottak a szőlőtáblák fel a dombra. (Nem nagy darabok, senkinek sincs itt negyed holdnál több szőlője.) Lent a falu még nem látszott, csupán a pipázó kémények meg a magasabb házak jelezték, hol van. A cserepük lilás fénnyel játszott. Pista bácsi, a tulajdonos, e- gyébként a szövetkezet tagja, egy jókora üveggel közeledik felénk. — Elöljáróba préseltem Vidám szüret a falunkban egy kis kóstolót — mondja. Először maga iszik, mert ez így szokás, szakértőén csettintve, azután mi járatjuk körbe a poharat. Egyszer, másodszor is. Zavaros még eza a szent nedű, de azért már tüzel. Amikor másodszor ér Erzsihez a pohár, szemérmesen elfordul és úgy issza ki aprókat kortyolgatva. De mégis meglátom, hogy arca már tüzesebb. — Szaporábban iddd, — félsz, hogy meglátjuk, hova öntöd — szállnak felé a megjegyzések. Végre is nekilátunk a munkának, ki-ki egy sorra állva. Elbukunk a tőkék között, csak a kések tompa nyi- szálása hallatszik, ha a beszéd fürtök és Pista bácsi elégedetten mosolyog, ha erről van szó Igaz, a sok eső egy kicsit ártott a szőlőnek és romlani kezdett. Meg a napos idő is kevesebb volt és kisebb a cukor- tartalom. De lehet ezen segíteni, csak tudni kell, hogyan. Mert a bor kezelése sokkal több megszűnik egy pilanatra. Néha meg-megvillan egy tarka kendő Egyelőre nincsen dolgom, Erzsihez iopőzkodom és — jő ok beszélgetőre — szőlőt kérek tőle, állítva, hogy a legjobb az, amit ő szed. — Hát szakíts magadnak, van itt elég — veti oda a lány, átkukucskálva a borágak között. — Olyan vagy, mint a tyúk, ha a búzában is kapargál — mondja Mári néni és nevet. — Inkább kakas. — javítja ki a szomszédné, és most mind nevetnek. Erzsi lesüti a szemét és alig észrevehetően mosolyog. Legugolok a tőkéhez és mintha szőlőért nyúlnék, megfogom „véletlenül” keze fejét. — Ne késtess — zsörtölődik a lány. Ugyanakkor két felől is kiáltanak: Puttony, puttony ! — Szaladnom keli ... A bor mindenkit megtüzesí- tett, a hangulat egyre felfelé ívvel. Mári néni dalolni kezd, erőltetett, de azért kellemes hangon s csakhamar más hang is csatlakozik hozzá. Közben gyorsan folyik a munka, telnek a vödrök és van mit kihordanom. Mert a termés jó volt, tömöttek, nehezek a tudást igényel, mint az elfogyasztása. És Pista bácsi egy pohár bort emelt szájához, benne érzi mindazt, amiről sok borkedvelőnek fogalma sincs. Az éjjelezést. amikor Orbán faggyal fenyegeti a gyenge hajtásokat, az ásás, kapálás verej- tékcseppjeit. Amint látom, Pista bácsi eleget tett ennek a munkájának is, annak ellenére, hogy a szövetkezetben is rendesen dolgozik. A magáért csak korán reggel és ünnepnapon végezhette. A szőlőleveleken még ott látszik a megfakult gálic nyoma. A venyigék szépen a karóhoz vannak kötve, gyom is csak alig látszik a földben. De tudja is értékét a szőlőnek, s. ha egy elhullajtot szemet talál, fölemeli és a hordóba dobja. Két hordó már meg is telt. Egyikben fekete szőlők vannak, a másikban rizling, deleváre — fehérbor szőlők. A dél már el is múlott, várjuk az ebédet. Vállaim égnek a puttony szikjától. De nem bánom. Csak Erzsi jár eszemben. Kevés :z időnk, pedig látom megértenénk egymást. Az előbb már-már megcsókoltam, amikor közvetlen mellettünk zörrent valami. Majd elégtünk. Elsompolyogtam, de nemsokára már újra hozzá mentem. Játszottunk. A fogai közt tartott egy kis fürtöt, szemei pajzánul mosolyogtak. Mohón haraptam én is az ártatlan fürtbe, de az leesett s én Erzsi szőlőnedvtől édes ajkát éreztem számon égni. Jaj, volt az pillanat! Nemsokára hozták az ebédet. Karfiol leves, bab főzelék, füstölt disznóhússal. Körülültük a ládát, ami most asztalnak szolgált. Ettem, de csak úgy né- delykedve; a szerelmesek figyelmességével bámultam a verőfényben úszó tájat, a finoman reszkető párás levegőt, majd a szüretelők jó étvágyú lakmáro- zását. Kíváncsian vizsgáltam arcuk kifejezését, mely megelégedettséget és vidámságot sugárzott. És egyszerében kimondhatatlanul boldognak éreztem magam. Evés közben alig esett egy-egy szó. Végére jártunk már, a nap a láthatár szélére ért. Bíborfényben úsztak a dombok, de a la- pájon már szürke köd lapult. A vidámság újra és újra meg- gyújtotta a kebleket, dal bu- gyogott az ajkakról. Haza indultunk, mindenki tele szőlővel vitte vödrét. Ez kijár a szüre- telöknek. Erzsi mellett mentem, magunk között lóbálva szőlőjét. Büszkén lépdelt, arca titokzatosan sugárzott. Mit maradoz-* tok ti — szóltak ránk az asszonyok -és feleletet nem is várva, tereferéltek tovább. Beértünk a faluba. Besötétedett már. Erzsivel álltunk palánkjuk előtt. — Megyek haza — mondta, nyilván azért, mert nem szóltam. Ügy tűnt nekem, felesleges beszélni, megelégedtem csupán azzal, hogy közelemben éreztem a lányt. Fölösen megfogtam a kezét. — E- ressz el — súgta, de azért nem rántotta el. Csend volt, senki sem járt az utcán. Magamhoz szorítottam, arcomhoz ért forró lehelete ... Kiszabadította magát és elszaladt. Jó éjszakát! És már vissza se nézett. Vártam még egy kicsit. Csend volt, az utca végéről hallatszott csak egy- egy hang, aztán Mári néni erős nevetése. Egy kicsit bántott, hogy elszaladt a lány, de ez a bánat eloszlúdot egy nagyobb, teljesebb érzés hullámzásában. Szaladni, vagy dalolni kellett volna. Boldogan, fütyörészve hazaindultam. ' PETRIK JÓZSEF — Hát az őrség erős volt, lőttek rád? — Lőttek, apókám. — Es most hová igyekszel? — Rájött a hoppáré, — felelte Suejk helyett i csavargó — mindenáron Budéjovicébe akar menni. Hiába, fiatalember, oktalan, maga rohan a vesztébe. Ki kell, hogy tanítsam egy kicsit, Szerzünk valami civilruhát, aztán már menni fog minden, mint a karikacsapás. Tavaszig kihúzzuk valahogyan, aztán meg elszegődünk valahová a parasztokhoz. Idén nagy lesz az emberhiány, éhség lesz, meg azt is beszélik, hogy az idén elvisznek minden csavargót mezei munkára. Azért gondoltam, hogy inkább elmegyek magamtól. Kevés lesz az ember. Sokan el lesznek pusztítva. — Ügy gondolod, hogy az idén még nem ér véget? — kérdezte a pásztor. — . Igazad van, fiúI Voltak már hosszú háborúk. A napó- liomi háborúk, aztán meg, ahogy mesélték, a svéd. háborúk, a hétéves háborúk. Rá is szolgált az emberiség érre a sok háborúra. Mert az úristen nem nézhette tovább, hogy milyen gőgösek lettek. Már az Uriihúsra is felhúzták az orrukat, fiúk, már azt se akarták megenni. Azelőtt egész búcsújárás volt itt nálam, hogy adjak el nekik suttyomban valami ürül, de a mostani években csak disznót meg baromfit akartak zabálni, mindig csak vajba vagy zsírba sütve. Ezért haragudott meg rájuk az úristen a gőgösségük miatt, most aztán majd megint magukhoz térnek, és még a labodát is meg fogják főzni, mint a napóliomi háborúkban. Hisz még a mi uraságunk se tudta már, hogy mit csináljon a nagy gőgösségtől. Az öreg Svarcenberg herceg, az csak rendes hintán járt, az a taknyos fiatal herceg meg tiszta büdös az automobiltól. Majd az úristen a pofájára keni neki ezt a benzint. A tűzhelyen fövő krumplin már duruzsolt a víz, s az öreg pásztor rövid hallgatás után, mint egy jós, kijelentette: — Márpedig a mi császár urunk ezt a háborút nem nyeri meg. Nincsen semmi lelkesedés a háborúért, mert ahogy a strakonicei tanító mondja, a császár nem koronáztatta meg magát. Most aztán, ahogy mondani szokás, hiába húzogatja az orrunk előtt a mézes madzagot. Akkor tartottad volna be a szavad, vén zsivány, amikor azt ígérted, hogy megkoronáztatod magad. — Most tán megcsinálja valahogy ~— vélte a csavargó. — Csakhogy most már tesznek rá az emberek, — mondta az öreg tűzbe jőve — eredj le egyszer Skóöicébe, mi van ott, ha a szomszédok összejönnek. Mindenkinek oda van valakije csak hallanád, hogy miket beszélnek. — Hogy most a háború után szabadság lesz, hogy nem lesz többé uradalom és császárok se lesznek, és a hercegi birtokokat elveszik. Ilyen beszédek miatt már el is vittek a csendőrök egy Körinek nevű embert, hogy bujtogató. — Bizony, máma a csendőröké az igazság, — Azelőtt is az övéké volt, — mondta a csavargó — emlékszek rá, hogy Kladnóban volt valami csendőrkapitány, Rotter úrnak hívták. Ez egyszerre csak tenyészteni kezdett ilyen rendőrkutyákat, vagy hogy a fenébe hívják, ilyen farkastermészetü állatokat, amik mindent kiszimatolnak, ha be vannak tanítva. Meg a segge is tele volt ennek a kladnói kapitány úrnak ezekkel a kutyatanítványaival. Külön házikót csinált nekik, úgy éltek ott a kutyák, mint valami gráfok. Egyszer csak az jutott az eszébe, hogy mirajtunk, szegény csavargókon fogja kipróbálni a kutyákat. Kiadta parancsba, hogy a csendőrség az egész Kladno- vidéken szedje össze a csavargókat és egyenesen az ö kezébe adja. En is arra megyek egyszer Lány felől, jó mélyen behúzódik az erdőbe, dehát nem ért az semmit, az erdészlakba, ahová igyekeztem, már nem jutottam el, már meg is fogtak és vittek a kapitány úrhoz. Nahát, jóemberek, ti azt nem is tudjátok jól elképzelni és kitalálni, hogy a kapitány úrnál miken mentem és keresztül ezekkel a kutyákkal. Először is megszagoltatott mindegyikkel, aztán fel kelletett másszak egy létrán, és amikor már fenn voltam, akkor feleresztettek utánam egy ilyen dögöt a létrára, onnét a bestia lehozott a földre, rámtérdelt, morgott és az arcomba vicsorgott. Aztán elvezették a dögöt, és nekem azt mondták, hogy bújjak el valahová, mehetek, ahová akarok. Lementem a Kacák völgyébe az erdőkbe, egy szakadékba, és egy félóra múlva már ott volt két ilyen farkaskutya, feldöntöttek, az egyik megfogta a torkomat és közben a másik beszaladt Kiadná- ba, és egy óra múlva kijött hozzám a Rotter kapitány úr személyesen, csendőrökkel, fütyült a kutyának, nekem meg adott egy ötöst, és megengedte, hogy két egész napig koldulhatok Kiadná vidékén. Dehát nem voltam bolond, úgy futottam Beroun felé, mintha taplót dugtak volna a fülembe, és attól fogva messziről elkerültem Kladnót. De nemcsak én, hanem a többi csavargó is, mert a kapitány úr mindegyiken kipróbálta a kutyáit. Borzasztóan szerette ezeket a kutyákat. A csendőr-állomásokon azt mesélték, hogy ha kijött ellenőrzésre és látott egy fakaskutyát, akkor egyáltalában nem ellenőrzött semmit, és örömében egész nap vedelt az őrmesterrel. S miközben a pásztor leszűrte a krumplit és savanyú juhtejet töltött egy tányérba, a csavargó tovább mesélte emlékeit a csendőrök igazságáról: — Lipnicében votl egy őrmester lent a vár alatt. Egyenesen ott lakott a csen- dőrőrszobán, én meg, szegény öreg, mindig abban a hitben voltam, hogy a csendőrőrszo- bának mégis csak valami feltűnő helyen kell lenni, például a főtéren vagy iyesféleképpen, nem pedig egy vacak kis utcában. így hát bejárom a városka szélét és nem népem a feliratokat. Házról-házra. megyek, aztán egy olyan kis épületnek az első emeletén is kinyitom az ajtót és beköszönök: — Kérem alázatosan, szegény vándor vagyok, — Hű, barátom, földbegyökerezett a lábam. Ez volt a csendőrőrszoba. Puskák a falon, feszület az asztalon, iratok a szekrény tetején, a császár őfelsége egyenesen énrám bámul az asztal fölül. Es még mielőtt kinyöghettem volna valamit, odajött hozzám az őrmester, és adott egy olyan pofont, hogy egészen leröpültem azon a falépcsőn és meg sem álltam Kejzlicéig. Hát ilyen a csendőrök igazsága. Nekiláttak a vacsorának, és hamarosan nyugovóra tértek a meleg szobában, a lócákon. Éjszaka Svejk csendesen felöltözött és kiment. Keleten feljött a hold, és erősbödő fényében Svejk kelet felé indult, ezt ismételgetve magában: „Hát az mégse lehetséges, hogy én el ne jussak abba a Budéjovicébe." Elhagyta az erdőt, s mivel jobbkéz felől valami város látszott, Svejk északabbra fordult, azután délre, és ott is valami város tűnt elébe (Vodnany volt.) Svejk ügyesen elkerülte, átvágva a mezön, s a felkelő nap már a proti- víni behavazott lejtőkön találta. — Csak előre, — mondta magában Svejk, a derék katona — hív a kötelesség. Feltétlenül el kell, hogy jussak Budéjovicébe. S egy szerencsétlen véletlen folytán Proti- víntól nem déli irányban indult tovább, Budé- jovice felé, hanem északra, egyenesen Píseknek. Déltájban Svejk valami falut pillantott meg maga előtt. Lebandukolt a kis dombról, amelyen állt, s közben azt gondolta: „így ez nem mehet tovább, megkérdem valakitől, hogy merre is van az a Budéjovice." Bement a faluba, és nagyon meg volt lepve, amikor a falu határában, az első házikó mellett, a következő táblát pillantotta meg egy oszlopon: P útim község. — Uram teremtőm, — mondta Svejk nagyol sóhajtva — hát már megint Pufimban vagyok, ahol a szalmakazalban aludtam.
