Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1955-08-13 / 32. szám

K 1955. augusztu.O.?. VLADIMÍR MINÄC, Klement Gottwald államdíjas: AZ UNOKÁKNAK MESELEK Néhány napja ismert tájra tévedtem. A ■’hegyek tisztán, esőtől mosottan üdvö­zöltek s én az emlékezés fátylán ái néztem őket, igyekezve elta'élni, hol. melyik sűrű­ségben kígyózik az ösvény, amelyen jártam, hol a nagv bükk, amely alatt bárányt sütöt­tünk, a völgy, ahol a fasisztákkal csatáztunk. A vidék a partizánok tanvája volt. A falucs­ka, melyet valamelyik mesebeli óriás mint hatalmas követ a folyócskától messze, a he­gyek közé hajított, partizán falu volt. A főté­ren három hársfa terebélyesedik. Egyformák, egyik olyan, mint a másik, testvérek — szé­pek- virágosak. Gyermekkorom illatát — a hársvirág illatát árasztják. Egyforma ez a három hársfatestvér: csupán a középsőn függ fekete tábla fehér betűkkel: „Ezen a helyen ...” Alatta nagyobb betűkkel a név: Jakub Ran- csok. A hársak alatti pádon ülők és társamra. Ja­kub Rancsokra, vagy ahogy nevezni szoktuk, Jakubíkra emlékezem. Ám hiába húnyom le a szemem, nem láthatom Jakubík arcát, e'mo- sódik, kife.jezéste'en, s ahogy megjelenik egyet­len vonása is. rögvest eltűnik, szertefoszlik az időben, amely kettőnket elválaszt egymás­tól, a halott Jakubíkot és engem. Ezernyi em­lék merül fel a múltból Hevenyében, várat­lanul és hívás nélkül tűnnek elő, eltűnnek, maid ismét előjönnek s mindez kaotikus össze­visszaságban történik. Csak mikor az est 'á- borul a hegyekre, amikor a méhek, .már nem zümmögnek a hársak 'pmbjaiban és a hárs­virág édeskés illata átütőbb, hódítóbb, amikor a valóság körvonalai lágyabbak. a múlt igazi arculata akkor rajzolódik ki. Ekkor látom pontosan Jakubík arcát és a vele megesett utolsó történetet... Parancsnokunk, Vaszilij, minket — engem és Jakubíkot küldött dinami tért. Engem azért, mert azidőtájt erős voltam, mint a ló, egy kövér ürüí mint a semmit vittem el a válla­mon. Jakubíkot azért, mert erről a vidékről volt, ismerte az utakat, az .ösvényeket és ki­ismerte magát a jó és rossz emberekben. Mindent elintéztünk ahogv illett, jöttünk visszafelé. A terhet, megfeleztük. Jakubík nem engedte másképpen. Hogvan is nézne az ki? Ö talán nem férfi a talpán?! Igv botorkál­tunk. kúsztunk, vergődtünk ái erdőn — bo­zóton, aligjárt ösvényeken amerre csak az erdők vadjai jártak, s ahová ember régóta nem tette be a lábát. Jakubík a nagv teher alatt összegörnyedve megtéveszthatetlenül ve­zetett. mintha azokat a tárgyakat is látná, amelyeket közönséges emberi szem nem 'át, mintha az erdő súgta volna neki az irányt. Ám kétórai járás után, minél tovább, annál gyakrabban pihengetett, le-leült a tönkökre, vagy a kidöntött fatörzsekre. Egyetlen szót sem szólt, csak nehézkesen szedte a lé'egzetet és kicsi, öreges arcáról le­törölte az izzadtságot. Én sem szóltam, fél­tem, hogy megsérteném, ha felajánlanám a segítségem. A késlekedés azonban nyugtalaní­tott; néztem a fakuló csillagokat, ame'.veket a fák koronái között itt-ott látni lehetett és igyekeztem eltalálni, mennyi időnk lehet még virradatig. Ugyanis le kellett ereszkedni a völgybe, átjutni a vasúti síneken és igv fel­jutni a túloldali tetőre, ahol a parancsnokság, tanyázott. Mindezt még a sötétség leple alatt ke'lett megtennünk, mert a vasutat a fasisz­ták Őrizték. Végre kiértünk az erdőből. A legelő mere­dek oldalán ereszkedtünk le a patak felé. Itt egyszerre a nedves, harmatos füvön megcsú­szott Jakubík lába, leesett és begurult a domb­oldalon. Tüstént utánaeredtem. Fiatal boróka mel­lett feküdt, mindkét kezével belekapaszkodott, s minden figyelmét arra összpontosította, hogy megtartsa magát. — Nem ütötted meg .magad? Nem szólt, csak rámtekintett és mosolygott. Mosolya bűnbánatot, erőtlenséget tükrözött: így nevet a gyermek, aki csínyt követ el. A teher nagyobbik részét szótlanul 'áthe­lyeztem a váltamra. Kissé kifújtuk magunkat s megindultunk. Igyekeznünk keltett már, észlelni lehetett a hajnal első jeleit. A tár­gyak körvonalai még elmosódtak, nem lehe­tett őket világosan kivenni, ám az őszi reg­gel ólmos világa lassan áttörte, foszlatni kezd­te a sötétséget. Az első rigó. a virradat hír­nöke. megkezdte énekét és nekem úgy tűnt, mintha figyelmeztetne bennünket: gyorsabban, gyorsabban! Elértünk a vasút feletti emelkedőre. A va­sút; a kopár legelő, amelyen már áthaladtunk, és a túloldali erdő közt kígyózik, amely a sí­nektől 15—20 méternyire kezdődik. Mogyoró­bokorban ültünk és tekintetünkkel igyekez­tünk áttörni a csalóka hajnali fényt. Összébbhúztam a derékszíjjamat megtapo­gattam a géppisztolyt. Készen- álltam kitörni és átrohanni a mogvoróbozótot és az erdő sze­gélye közti távolságot. . Ekkor Jakubík félén­ken megérintette vállamat. — Bocsáss meg — suttogta. — Bocsáss meg; Zvankó ... Tudod; öregség — betegség... Már türelmetlen voltam. Ügy tűnt, mintha a távolból motor berregését hallanám. Szoká­somtól e'térően türelmetlenkedve válaszoltam. — Ne szaporítsd a szót Jakubík. Miket be­szélsz? Elöredültem; mintha ki akarnék ugrani a sűrűségből. Jakubík azonban megragadta a vállamat, az öregedő ujjak olyanok, mint a harapófogó. Közelebb hajoltam hozzá, két fej­Az elbeszélés a varsói V. Vllágifjúsági Talál­kozón az első díjat nyerte. jel magasabb voltam nála; és hallgattam fel­indult suttogását; — Ivancsó, hallgass meg, csak még ezt hall­gasd meg: ha szerencsésen elérjük á miein­ket, ha szerencsésen megérkezünk. Vaszili- jünknek ne szólj semmit, egv szót se szólj a gyengeségemről. A konyhába osztanak bur­gonyát hámozni; lisztet szitálni: nem élnék túl ilyen szégyent... Bizony, senkinek sem hinnék e1, jobban az ilyen nagy szavakat, mint éppen Jaku- bíknak. Szűkszavú férfi volt, soha egyetlen szó nem hangzott el az ajkán feleslegesen. De amit mondott, azt el kellett hinni, mert olyan ember volt; aki tettekkel; egész életével bi­zonyította. hogy soha nem tágít attól, amit kimondott. Favágó volt: ott tanult meg hall­gatni, mert ott egyetlen baltacsapás többet ér ezer beszédnél. Csoportunk egyik legidősebb partizánja volt, a csoport alakítóinak egyike. A fő kommunista — ahogy falujában hívták — már jóval a felkelés kitörése előtt nyolc férfit, magához hason'ó favágót vezetett Va- szilijhez. A csoportban tisztelték őt, mint ahogy idősebb, bölcsebb embert tisztelünk, aki sokat átélt; akinek szívéből, nézéséből jóság áradt... Megegyeztünk Jakubikkal; én futok át el­sőnek, s amikor elérem a síneket, nekivág Jakubík is. Mert ha valahol lesben állnak s mi egyszerre futunk ki, agyonlőnének mind­kettőnket, még mielőtt megtennénk az első lépéseket. A parancsnokságra pedig el kellett juttatni a dinamitnak legalább egy részét. Egyetlen ugrással áttörtem a sűrűségen. Ekkor üti meg a fülem a sínautó zakatolása, hallom a benzinmotor berregését. Vissza már nem fordulhattam. Néhány ugrás és a síneken vagyok. A kanyarból kifut a sínautó. A félhomály­ban elmosódva látom az elejére szerelt tám- fákat. Tudom, hogy a támfák mögött géppus­kás fasiszta hasal. Futás közben hátrafordí­tottam a fejem és kiabáltam „Ne fuss. Jaku­bík ... i” Ám látom, hogy már elindult, öregedő lá­bai nehézkesen mozognak. Megcsikordultak a fékek. A motor hirtelen megállt. S csaknem egyidőben felugatott a gépfegyver. Összébb görnyedtem és futok. Agyam csodálatosan tiszta és nyugodt, számolom a métereket, ame­lyek az erdő szélétől elválasztanak, a távolsá­got csaknem matematikai pontossággal talá­lom el. Futok. Futok az acélzuhatagban. mert ez nem golyózápor, ahogy nevezni szokták, ha­nem acélzuhatag. amely engem körülvesz; mind szűkebb és szűkebb kört bezárva. Mind­amellett csodálatos biztonságot érzek: ma nem fog rajtam a golyó, átjutok, e'viszem a dina- mitoi. Levágódtam az első fa mögé, csak úgy vaktában megeresztettem egv sorozatot gép­pisztolyomból. Azután körülnéztem. A németek hárman voltak. Egv a géppus­kánál maradt. Kettő lekúszott a töltésről és onnan tüzelnek géppisztolyaikból. Jakub'k csupán néhány lépésnyire van tőlük. Fut, kezeivel hadonászva szökdel, a dinamittal teli zsák csak úgy táncol a hátán. Azt a kettői a földhöz szegeztem. A gépfegyverrel szemben tehetetlen vagvok. S éppen egy gépfegyver sorozat kapta el Jakubíkot a rét kellős köze­pén. Felugróit, aztán térdre esett, mintha csak valamiért esdekelne, majd elterült a fűben. Most a gépfegyver rám összpontosította a tüzét. A bükk mögül a fejemet sem dug­hattam elő; a golyók csak úgv süvöltöttek körülöttem, pattogva vágódtak a fák törzsei­be. Az a kettő pedig kúszni kezdett Jakubík felé. Észrevétlenül áthúzódtam a másik fához és tüzet nyitottam rájuk. Megáltak, fekve maradtak a fűben, meg sem moccantak. Ám a géppuska már észrevett és újabb golyózáport zúdított felém. Azok ketten ismét megindultak. Újból és újból az egyik fától a másikhoz kúsztam, megakadályoztam; hogy megközelíthessék a sebesült Jakubíkot. Ekkor eszméltem rá, hogy mind a két tárat kilőttem. Több töltényem nem volt. A férne­tek Jakubikhoz kúsztak. Saját szememmel kellett látnom ahogy a fűben vonszolják a sínautóhoz, saját fülemmel kellett ha'lanom, ahogy a sebesült Jakubík fájdalmában jajga­tott. A dühtől fogaimat csikorgattam, a szemem előtt vörös, nedves köd képződött. Rájuk ug­rottam volna puszta kézzel is, a géppisztoly- aggyal zúztam vo'na szét a fejüket, de hir­telen egész világosan hallottam Vaszilij szigo­rú hangját: „Miért nem teljesítetted a pa­rancsot?! Hol a dinamit?!” Néztem, ahogv Jakubíkot felrakják a sin- autóra. A fasiszták már minden bizonnyal rá­jöttek, hogy milyen helyzetbe jutottam, nem is fedezték magukat, mintha ki akarnák ne­vetni tehetet'enségemet. A motor felberreget. Virradt. Nézem a két német közt álló Jaku­bíkot, aki arccal az erdő felé van fordulva, arrafelé; ahol engem feltételez. Mintha csak búcsúzna, akárcsak valamit mondani akarna, valami különösen je'ientőségteljeset; fontosat. Nézek utána és bár férfi vagyok, aki a kövér bárányt mint a semmit viszi a vállán, sírok .. Jakubík történetének végét csak hallásból ismerem. A faluban bárki szívesen elmeséli ezt a szomorú és nagy történetet. Ebbe a hegvek közé rejtett falucskába hur­colták őt, ahol a különös feladattal megbízott ezred székelt, büntető ezred. — ahogy itt hív­ták; — amelynek feladata volt a partizán tá­maszpontokat felszámolni. A kocsmában, vértócsában feküdt, amely átlőtt lábából csörgött ki. Ott feküdt egész délelőtt, amíg a százados, az ezredparancsnok helyettese meg nem érkezett. Fürgén lépett a helyiségbe, sapkáját; kesztyűjét az asztalra tette, összedörzsölte tenyerét. Jakubikhoz lé­pett és fintorogva szúrt pálcájával a tépett, maszatos vattázott kabátjába. — Öreg. élsz? — kérdezte németül. Jakubík meg sem mozdu't. A helyiség meg­telt. SS-ek, tisztek és közlegények is jöttek; megérkezett a tolmács, sovány, szemüveges féri:: aki állandóan reszket és félénken pislog. Megkezdődött a vallatás. Jakubíkot székre ™ültették. A százados parancsára az egyik a vérveszteség következtében beá'It gyenge­ségtől vállára csukló fejét tartotta. Jakubík az első kérdésnél felnyitotta a szemét, értel­metlenül. bambán nézett körül a kocsmában. A toVnács megismételte a kérdést. — Hol'a partizánok?! Jakubík bárgyún mosolygott, ujját a fülé­hez, aztán a szájához emelte és erőltetve, ahogy azt a falu süketnéma pásztora látta, kinyögte: — Ommm... — Mit mondott? — kérdezte a százados. A tolmács vá'lat vont és félve nézett a szá­zadosra. Egészen Jakubík fölé hajolt és még- egvszer megismételte a kérdést. Jakubík is­mét. ahogv az előbb is; fülére, nyelvére mu­tatott és nehézkesen günnvögte: — Ommm... Ezt a százados is megértette. — Ahá, úgy, — mondotta. — Néma? Az öreg néma?! Willi! Az ajtótól megindult a nehézkes, termetes SS 'legény. Az, aki Jakubík mellett állt, ha­jánál fogva vonszolta; Willi pedig lassan, meg­gondoltan hozzálátott... Jakubíkot estéiig háromszor élesztgették. Willi már kimerült. A százados haragosan do­bolt pálcájával a cínezett söntésen. A félénk, nyúlszemü tolmács pedig századszor. talán ezredszer tette fel a kérdést: — Hol a partizánok? S Jakubík kivert fogakkal, felrepedt ajak­kal vá'aszolt; — Omm... A falucskára már sötétség ülepedett és Ja­kubikkal még mindig nem jutottak semmire. A százados elment, visszajött, majd ismét el­ment, pálcájával idegesen veregette kifényesí­tett csizmáját. Már-már a nyelvén volt a szo­kásos szó- likvidieren. De szüksége volt Ja­kubíkra, ö volt az első partizán, akit kézre kerített, Sauhund, bandita, beszélnie kell. A százados éjjeli háromkor riadót rendelt el. Egy zászlóalj csöndben körülkerítette a falut. Az őrszemek szétoszlottak a faluban és négy órakor a puskaagyakkal zörgettek be a kapu­kon, ajtókon és az ablakrámákon. Az éjszaká­ban szárnyalt az érthető és fenyegető szó, amely megtöltött minden sarkot, az egész fa­lut; — Los, los . ..! Az öreg Rancsokné meg sem ijedt a döröm- bölés hallatára. Azóta, hogy a faluba fasiszták jöttek, minden pillanatban várta őket. S ahhoz hozzá volt szokva, hogy házába fegyveres el­lenség tör: kommunista felesége volt. Felkelt, az agyaggal tapasztott talajon me­zítláb tipegett ki. Elsőnek a kamrába vette út­ját, ahol Johanka leánya aludt, aki éppen az' ötödik gyermekkel volt teherben. Johanka már talpon volt, hallgatta a mindjobban erősödő dörömbölést. Az öreg néni felsóhajtott. — — Szedd össze magad lányom. A pitvar ajtaja recsegett. A konyhában fel­ébredtek a gyerekek. A nénike átment a pitvarba és félrehúzta a reteszt. — Jövök már, jövök — mondta békítőén, mintha kint nyugtalan gyermek és nem gyilko­sok serege várna. Oly erővel lökték be az ajtót, fiogy a nénike egészen a padlás lépcsőkig táritorodott. Re­csegtek a szétvert almáriumok. A szuronnyal széthasogatott ágyneműből szállt a toll. A néni a gyerekek és Johanka előtt állt, mintha őket akarná védelmezni. Látszólag nyugodt, készsé­ges volt, de szívét félelem töltötte el, ami fáj­dalommal és haraggal párosult. Mennyi gondom volt ezzel a tollal, gondolta, egész életemen át kuporgattam, minden darabját gondozgattam, takargattam. És most... — Los, los ... — A gyerekek a nagyanyő szoknyája mögé búj­tak. Belecsimpaszkodtak és acsarkodtak, nem akarták elengedni. Az öreg néni látszólag nyu­godtan fogta meg leánya kezét és úgy vezette őt, testével védve a fasiszta puskaagyak elől. — Los, los ... Az üresen hagyott házakban világosság égett. Az SS-legények mint az őrültek futkostak, fellökték az embereket, átkozódtak, gúnyolód­tak. Az emberek egymáshoz bújtak, fogták egy­más kezét: most még azok a szomszédok is testvérként néztek egymásra, akik tíz év óta porösködtek egy vadszilvafáért. A templom alá, a kocsma előtti térre vitték őket. Az anyókák vallásos énekeket énekeltek. Az öreg Rancsokné nem énekelt, fogta leánya kezét, a másikkal pedig kiugró hasát simogatta s most fogta el a félelem, amikor már nem néztek rá azok a szörnyű katonák. — Csak neked ne ártsanak, meg abban az ártatlan magzatban ne tegyenek kárt — sut­togta. Johanka, aki maga is aggódott, jtem magáért, hanem a gyermekért, amelyet szíve alatt ér­zett, még ő nyugtatta az öreget. — Mamo, hisz ezek is emberek. Hoqy t«*> hetnék...? De ahogy maga elé képzelte őket, egész tes- tében megborzongott és közelebb húzódat édesanyjához. Nagynak és tehetetlennek érezu magát. Férjére gondolt, ha ő itt volna, semmi­től sem félne. Az ő férje tán az egész világor is a legerősebb. Soha senkitől nem fél. De c férj már régen elment a hegyekbe apjával, Ja- kubbal. Megvirradt a reggel, csúnya, szomorú, mini a zavaros víz. Kinyílt a kocsmaajtő. Ott Will: állt meg álmosan, bedagadt szemekkel. Az SS- legények kordonja között az erőberek egyen­ként mentek a kocsmaajtó felé, ahol azután eltűntek. Az ajtóval szemben ültették le Jakubíkot, hozzákötötték a szék támlájához, lemosták róla a megalvadt, fekete vért, hogy az emberek előbb ráismerjenek. A százados a konyhaajtó melletti sötét sarokban foglalt helyet, lesve a belépőket. Az emberek a főtér felőli ajtón léptek he és az udvarra nyíló ajtón távoztak. — Az aj­tóban dermedten torpantak meg, Jakubíkot nézték, akit ki megismert, ki nem. annyira el­látták a baját. Jakubík vérbelábadt szemekkel nézett az emberek feje fölé, még a szempiilája sem rebbent. Csak nézett egy pontba az ajtó fölé, mintha oda lenne szögezve a tekintete. Csak akkor rándult meg az arca, amikor a fe­lesége lépett be. A tekintete lejjebb csúszott és egy pillanatra a feleségén és a leányán ma­radt, de ez csak szemrebbenyésnyi ideig tar­tott. Rancsokné lehorgas’ztott fővel lépett be s csak akkor emelte fel fejét, midőn Johanka mély sóhajtását meghallotta és kezében, amely- .lyel leányát tartotta, megérezte a félelemszülte dermedtséget. Felszegte tekintését s közvetlen maga előtt férjét pillantotta meg. „Jakub, Jakubocskám, mítt tettek veled!” — kiáltott fel magában s megremegtek öreges aj­kai. Mintha belsejében valami nehéz súly sza­kadt volna le és húzná őt is a földre. „Jakub, Jakubocskám, negyven évet tapostunk együtt, hát nem ismersz meg? Együtt éltünk jóoan, rosszban, gyerekeket neveltünk, nyomorogtunk. De veled, Jakubocskám, nyomorban' szenvedés­ben is jó volt élni, jó emberrel hegyeket el lehet hordani. Hát már rám sem nézel, Jaku­bocskám?” Jakubík részvétlenül meresztette tekinte- * tét az ajtó feletti képzeletbeli pontra. Az asszony pedig megérti — vajon negyven év a’att nem tanulta volna meg minden moz­dulatát megérteni? — Jakubnak nem szabad őt látnia, 0 pedig nem láthatja férjét. Meg­mozdul. Az ajtó melletti sötét sarokban meg- csikordul a szék, a százados alatt, aki már- már fel akart ugrani, most ismét ránehezedik. Nem, ez az öreg asszony nem ismerte őt meg. Sokan nézték őt ilven feszülten, de senki sem ismerte fel. Tíz órakor vége ■ furcsa fe'vonulásnak. Senki sem ismerte Jakubíkot. .A százados felemelkedett a székről, Jakubik­hoz lépett, megszemlélte őt minden oldalról, mintha mégegyszer meg akarna valamiről győ­ződni. Aztán kedvszegetten kimondta a szót: „Kivégezni!” Jakubíkot kivezették a főtérre és a középső harshoz kötötték. A népet a főtérre terelték, a katonák sorfala vette őket körül. Jakubík előtt hat lövész állt fel puskájukat a lábuk mellett tartva. A fiatal szemüveges hadnagy vezényelt. A puskák a hat lövész kezében víz­szintes helyzetbe lendültek. Az öreg Rancsokné már nem bírja tovább, felordít, felzokog. A százados, aki éppen a pá­don áll és a tömeget figyeli, kezével ad jelt a hadnagynak: állj! Ki volt az? Ki sírt? Lesi a tömeget, de már nem tudja megállapítani, ki zokogott fel. Már minden asszony sír, az aggok is lehorgasztot- ták fejüket. A százados hiába szeretné meg­tudni, ki sírta el magát közelije sorsa felett: mindannyian sírnak, közelijük sorsáért aggódva. A szízados mégegyszer Jakubikhoz fordul a kérdéssel. A tolmács mégegyszer fordítja: — Hol a partizánok? Jakubík a puskák csövére mereszti tekinte­tét, mégcsak nem is pislant oda, ahol a szá­zados és a tolmács áll. Pedig kedve támad üvölteni, óh, mennyire szeretne néhány szót szólni az itt álló embertelen emberek közeli végzetéről. Hogy meg szeretné mondani a sí­roknak, hogy ne sírjanak. Nem kiabál, mert Jakubík soha sem rontott el munkát, amibe egyszer belekezdett, mindig bevégezte ügy, hogy azért nem kellett szégyenkeznie. Nem szól egy szót sem, mert némasága többet je­lent minden kimondható szónál. Hallgat és a > puskák csövére szegezi tekintetét. Mennyi golyó egy komunistáért. E gondolat­nál elmosolyodik. S ez a mosoly maradt az arcán, mert ez volt az utolsó gondolata. *** Leszállt az éj. A hársfák koronáit lágy déli szellő simogatja, szárnyra veszi a hárs illatát s elárasztja vele az egész falut, az egész kör­nyéket, egész hazánkat. A hársvirág illatával téged, a te nagy szívedet- viszi a szárnyán Ja­kubík. Jóéjszakát bajtársam. Indulok az unokáid!*»; rólad mesélek nekik.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom