Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)

1954-12-25 / 101-102. szám

\ ÚJ IFJÚSÁG 1954. december 23. C anyi úgy élt, mint a többi cse- ^lédember fiai: futballozott, ját­szott, foltos kis cipőjében gyúrta a sarat, járt az iskolába. — A tanító különösen az utolsó évben többször megemlítette apjának, hogy „éleseszű gyerek.” Bizonyítványosz­táskor már a gyerek előtt sem ta­gadta — jól van fiam, majd beszélek az apáddal. Ekkor némi szorongást érzett, sejtette hogy életében most valami történik. Mindig szerette a könyveket, szeretett olmsni, egyet­len vágya volt, hogy ö is egyszei annyit tudjon, mint a tanító úr. aki az (I szemében a világ legnagyobb embere volt, így született meg gyermekszívében a gyerekes, de erős elhatározás: ta­nító leszek. Arról, hogy mit jelent e rövid mondat, megvalósítása, fogalma sem volt. Hogy valami nincs rend­jén. ezt akkor kezdte érezni, mikor vacsora után az édesapja megkérdez­te — „No. fiam, most már mi lesz?” Ilyen hangon még sosem szóltak hozzá, így csak. a {elnőttek beszéltek magyk között. Érezte, hogy felelnie kell de semmi sem jutott eszébe ___ Bizonyítvány... villant eszébe a gondolat, s mint vízbe fuldokló a szalmaszálat, úgy ragadta meg. E10- kotorta a bizonyítványt s apja elé tette. Két kérges kéz nyúlt a papír után, de nem emelte fel. Visszataszította az asztal közepére. — ,,Jól van fiam, tedd el. Erre néked már nem lesz szükséged. Majd akad valami munka a te számodra is.” Az utolsó monda­tot lágyan, gyöngéden mondta, bár ajkán nem villant mosoly, homlokán sem simultak ki a redó'k, de szemé­ből valami bátorító, csodás erő áradt, amely visszatartotta az édesanya fel­törd könnyeit. A bizonyítvány visszavándorolt a könyvek közé s fel sem említették többé. Ezen az éjszakán sokáig forgoló­dott, mikor végre elaludt, rémeseket álmodott: óriás jött a faluba, aki száz­mázsás csizmában járt, szétrúgta a hegyet s helyébe asztalnagyságú kö­vekből egy szempillantás alatt hatal­mas palotát épített. Mikor elkészült, összehívta a gyermekeket és azt mondta: látjátok ez a tiétek. Aki a palotába bejut, élete végéig boldogan élhet, mindent megtalál ott. Az óriás eltűnt s a gyermekek csak most lát­ták, hogy az épületet magas kőkerí­tés és tó veszi körül. A bejáratot medvék őrizték. Sanyi néhány társá­val átmászta a kerítést, átúszta a ta­vat, niegverekedtek a medvékkel és diadalmasan berobogtak a nagy ház­ba. Egész nap játszottak, csodálatos ételeket ettek, este pedig kiválasztot­ták a legszebb könyveket, hónuk alá vették, átkeltek a kiszáradt tavon, < amint a kapun kiléptek, nékik ron­tott a szél, elragadta d drága köny­veket. Megszeppenve vették észre, hogy a kastélyt elfújta a szél< ők az útmenti fákba kapaszkodtak mindad­dig míg előbukkant a nap vörös ko­rongja. megállította a szelet, fel­melegítette fáradt tagjaikat — fel­ébredt. A nap még nem sütött, de a kis szobában már világos volt. így észrevette, hogy a karjában szoron­gatott kicsi dunyha nedves a homlo­kán gyöngyöző verítéktől. A puha, anyai kéz simítása nyo­mán megremegett, elszállt szeméből az álom ... öltözött, munkába indult Játszótérről a mezőre, iskolapadból a kenyérkeresők közé toppant. Napok, hetek, kemény hónapok következtek, amik kiöltek szívéből minden gyermekit, s beoltották he­lyette a mindennapi élet baját, ke­benne a kemény, zord parancsok sem. Már nemcsak remélte, várta a jobbat, a szebb, emberibb életet, ha­nem küzdött, harcolt is érte. S azon a negyvenötös koratavaszi hajnalon a szabadság szele nem nyu­galmat, megelégedést, hanem bízta­tást, újabb harcra, küzdelemre való felhívást jelentett számára. Feledhetetlen idők voltak azok. — Százakat, ezreket hajtott, kergetett új utakra a mámorosító érzés: a sza­badság. Minden megváltozott, min­den megszépült még a könyv lapjai is megelevenedtek, új erőt. bizalmat öntöttek a könyvbarátok szivébe. Az évek repültek, az idő rohant, újra pezsdült az élet, rügy'fakadást, lombhullás kisért s Sanyiból ke- ményvonású Sándor fejlődött. Sza­vára felfigyeltek, hangja mind gyak­rabban csendült a gyűléseken. Bará­tai, a gerinces kis csoport, megérez­te, hogy egy lépéssel tovább lát sérvét. Amint a villa és kapanyél nyomán keményedett tenyerén a bőr, úgy forrott, érett, erős elhatározású legénykévé a hajlékony gyermek. — Korán megértette hová tartozik, hol a helye. Esténként legjobb barátaitól — ,a könyvektől kért segítséget. Az innen kapott gondolatok kísérték, ve­zették. nevelték érett fiátalemberré, aki helyet foglal s helytáll osztálya mellett. Hiába változott a külső, a foltos munkásruha zöld egyenruháim, a szív, az a régi maradt s a gondo­latok megőrizték a legjobb barátnak, a könyvnek tanácsát: egyenesek, nyíltak, igazak maradtak. A félve őrzött, ápolt eszmét nem törték meg mindegyiküknél. Egy gyűlésen ma­gasba lendültek a karok s az új párt­elnök határozott mozdulattal vette át a pecsétet. Nem csalódtak benne. Üj feladatok, új események válto­gatták egymást. Ezer gond, feladat nehezedett vállára, s ő dolgozott, be­szélt, olvasott. Minden más kiszorult életéből. Továbbra is keverte a mal­tert. rakta a falat, kőműveskedett. Ha csendült a déli harangszó, s a gyermeksereg szétözönlött az utcán, hosszan utánuk nézett. Ilyenkor régi *emlékek buggyantak fel szívében. — Este a könyvek táplálták, gerjesztet­ték mind gyakoribbá és forróbbá az emlékeket mindaddig, míg a gyer­mekgondolat egy férfi elhatározásává ért. Tanulni kezdett. TS~ emény évek, álmatlan éjszakák következtek. Az élet az forrott tovább. Ott látjuk a CSEMADOK élén, ott találjuk az ifjúság között. Bátran küzd a célért, agitál, szervez, vizsgálja, válogatja az embereket, 's egy év alatt együtt áll a kis csoport, amely elsőnek kimondja: boldogabb életet, szövetkezetét akarunk. A csoport egyre nő, erősödik, s egy fiatalember szíve boldogabban dob­ban, kérges keze biztosabban nyúlt a rajztábla után. Ha az sikerült, ez sem fülhat kudarcba. Hiába futott az idő, az akarat győzött. Harminckét éves volt. mikor érettségizett. Egy kívánsága volt: falumban akarok ta­nítani. Mindenki tudta, senki sem kérdezte tőle, hogy miért? Ezerkilencszázötvenet írtak, mikoi Círia Sándor tanító először végigné­zett a kis padokban szorongó gyer­mekeken, az ő fiain. Mindegyiket magáénak érezte. Az első keserűség akkor lobbant fel szívében, amikor az ellenség mellett, még egy jó barát is suttogni kezdett — néhány éve kőműves volt, ma meg tanít. Mit fognak tudni a mi gyermekeink? Érezte, hogy most dől el a csata. Hallgatott, de még szívósabban ta­nult, s tanított. Talán a félévi vizs­gákon elhangzó kitűnő feleleteknél is jobban örült annak, hogy a jó­barát, a régi suttogó — akinek csil­logószemű. barna kislánya kitünően felelt — mellészegődött s kezet nyúj­tott. „Ne haragudj, tanító elvtárs, tévedtem. Köszönöm.” Ez a kézfogás volt számára az el­ső, de mindmáig talán a legszebb ju­talom. Azóta az elsősökből ötödikesek lettek, s a falu apraja-nagyja öt éve szólítja tanító elvtársnak. Félévtizedes tanítói pálya papírra vetve egész rövidnek tűnik, de ha közelebb hajolunk, benézünk a fa­luba, egy pillanatra akaratlanul is megállunk. Az eredmények — bár — A RÉGI IDŐBEN nem volt ilyen szép az életünk, mint ma — mondja Zsoldos bácsi. Apám uradalmi béres volt, sokat szenvedtünk, nyomorog­tunk. Kiskoromtól fogva én is sok helyen megfordultam. Uradalmakban dolgoztam, mint tehenész, régi néven pásztor. Apám már nyolcéves korom­ban kénytelen volt engem is elküldeni munkára, mert egyedül nem tudta családja számára megkeresni a min­dennapi kenyeret. Később megnősültem — mondja — de ha bár szerettem feleségemet és ő is engem, sok örömünk nem volt a házasságból, mert csak a szegény­ségünk szaporodott. Fáj a szívem, ha rágondolok arra, amikor fiam négy éves volt és vár­tuk a karácsonyt Nekem nem volt rá pénzem, hogy a kicsike fenyőgaly- lyat csillogó golyócskákkal és drága cukorkákkal rakjam meg, alája pedig új ruhát és drága játékokat tegyek a gyerek számára. Örültünk, ha ke­nyeret tudtunk a fa alá tenni, rá pe­dig egy-két gyertyát és kockacukrot akaszthattunk. — így volt ez régen — szövi to­vább a beszéd fonalát Zsoldos bácsi — szenvedésből és harcból állt az életünk. Mert harcoltunk is — mond­ja. Tagja voltam már akkor is a kom­munista pártnak, részt vettem a sík- abonyi tüntetésen, ahol csendörséget küldtek ránk, akik gumibottal verték szét a tüntetők tömegét. Ott volt Árvay elvtárs is, aki most járásunkat képviseli a Szlovák Nemzeti Tanács­ban. És Siroky elvtársat is ismerem személyesen, sokdzor ő szervezte meg tüntetéseinket. Így élt, így várta Zsoldos bácsi a karácsonyt az úri világban, amikor a szegényember élete nyomorból és harcból állott, — és így várja MA. ZSOLDOS BÁCSI most az állatte­nyésztő csoport vezetője a jánostelek: állami gazdaságon. Élete megváltozott. Az ő gyermekeinek már nem kellett ti zenkétéves korukban megfogni az eke szarvát, hogy segítsenek édesap­juknak a mindennapi kenyér megke­resésében. Az egyik fia vasesztergá­lyos, a másik katona, lánya pedig csak az iskola befejezése után lépett mun­REGEN ES MA kába a jánostelki állami gazdaságban. ' Zsoldos bácsinak értékes tapaszta­latai vannak az állattenyésztés terén. Így tehát a felszabadulás után is megmaradt régi foglalkozása mellett. Annyi különbséggel, hogy már nem „béres“, mögötte nem áll a gazda­tiszt nádpálcával a kezében. Harcolni ugyan harcol most is, de már nem béremelésért, hanem az új módszerek bevezetéséért az állattenyésztésben. Ő volt a nagymegyeri állami gazda­ságban a ridegt borjúnevelés úttörője. Megkérdeztem tőle min alapszik a rideg borjúnevelés. — A rideg borjú- nevelés azon alapszik, — felelte — hogy az újszülött borjút elvesszük az anyjától, a kifejt tejet pedig erre a célra készült edénybe töltjük és az edényből a tejet a borjú dudlin keresztül szívja ki. Eleinte napi öt­hat, később hét-kilenc liter tejet kap. Ez attól függ, hogy mekkora a borjú. A rideg borjúnevelésnek sok előnye van. Elsősorban is az, hogyha a borjú az anyjától szopik, a tehén teljesen tönkremegy, és ha a tehén esetleg beteg, akkor a tejen keresztül a be­tegséget a borjú is elkapja. Továbbá nagy előny az is, hogy nem pazarol­juk el a sok tejet, mert ha a tehén­nek 18—20 liter teje van, a borjú azt is feléli. — Mikor vezették be ezt a mód­szert? — kérdem. — Ezt a módszert körülbelül két évvel ezelőtt és bi­zony nehéz volt a kezdet. A nehéz­ségek ott kezdődtek, hogy jómagam sem hittem a dologban. De amikor az állami ' gazdaság vezetőjétől kaptam egy szovjet könyvet, amely a borjú rideg nevelésével foglalkozót, már beláttam, hogy ez a módszer bizony jő. A legközelebi alkalommal, amikor az egyik tehén megellett — gondoltam — kipróbálom az új módszert és a borjút elvettem az anyjától. Amikor pedig láttam, hogy hányán bizalmat­lanul figyelik munkámat, még jobben igyekeztem. A borjú szépen fejlődött, napi 120 deka súlygyarapodást is ér­tem el. Ilyen volt a kezdet. Az ered­mény pedig az, hogy most már min­den borjút így nevelünk és 140 dekás súlygyarapodást is elérünk. A neve­lésben elért tapasztalataimat nem tar­tottam meg magamnak, hanem átad­tam másoknak is. Most már a nagy­megyeri jábás minden állami gazda­ságában meghonosították a borjú ri­deg nevelését. Nálunk Presinszky és Csölle bácsi a legjobb gondozók. Azt mondja el a Csőlle bácsi, hogy — nekem is van otthon egy tehén­kém, amely nemrégiben ellett. A borjút otthon is az itteni tapasztala­tok szerint nevelem Amióta bevezettük a rideg borjú­nevelést — mondja Kalinié elvtárs, a könyvelő — magasabb tejhozamot é- rünk el. A legjobb fejők közé tarto­zik Tóth Mihály, aki eddig 40.000 liter tejet fejt a tervezett 36.000 helyett. De szép eredményt ért el Nagy Vince és Venger Szilveszter is, akik 39.000 liternél állnak. JÄNOSTELKEN jól dolgozik a CsISz- szervezet is. Az ifjúság a politikai körökben tanulja a bolsevik párt tör­ténetét. A mezőgazdasági szakkörök szintén jól dolgoznak. Vanek elvtárs büszkén mondta, hogy lesz kultúrházuk is. Most még csak a dohányt simító lányok dala hallat­szik ki a „kultúrházból” de reméljük, hogy rövid időn belül kultúrcsoportunk fog ott dalolni, VARGA ERNŐ nem mind csülogók — de szívós, ke­mény munkáról, egy ember önzetlen, népiránti szeretetéről tanúskodnak. Arról az emberről beszélnek, akinek mindenre van ideje. Nappal az em­berpalántákat dédelgeti, este már a csemetéket hajlítja, oltja, s számta­lanszor felsóhajt — hej, ez a fiatal­ság! Politikai iskolázást vezet, szín­darabot tanít s ahogy a szükség kí­vánja. lágyan vagy keményen oszto­gatja a tanácsot, az intő szót. Az eredmény nem marad el. Bár arról még nem beszélhet, hogy ezt a híres orvost, vagy azt a nagy tudóst én tanítottam a betűvetésre. — de ha nem volna oly szerény — már el­mondhatná, hogy az iskolán kívül olyan fiatalokat, nevelt, mint Jenei Jenő. s vannak még néhányan. akik­be ő őltogatta az eszmét, s szeme előtt nőttek nyílt, gerinces fiatalokká. Mindig megtalálta a módját, hogy az idősebbek tapasztalatát egyesítse a fiatalok lendületével. így születtek az eredmények, s egy kultűrforrada- lom, amikor az országban elsőnek játszották a „Különös házasságot”. Az osztályellenség szűkölt. vonított dühösen, tétlenül. A falu tapsolt, örült, teljes volt, a siker. A hír fél­országot bejárta, oldalakat írtak róla a lapok, de a legmaradandóbb emlék a baracskaiak szívében maradt. így örömben, harcban szökkent tavaszból őszbe az idő, s űzték egy­mást az esztendők. A falu képe meg­változott. csak a sár maradt a régi, sárgás, tapadás, mely kivált ilyenkor ősszel, végtelenül ragaszkodik min­dennemű lábbelihez, de meghunyász­kodik s engedelmesen kétfelé fröcs- csen a búgós Skodák előtt, s a sárga foltok az új szövetkezeti árúház aj­taján és a szemközti mesteriskola frissen meszelt falán. találnak új ott­honra. A völgyben s a domboldalon új házak húzódnak. A szélsők egyi­kében alacsony, barna asszony szor­goskodik a tűzhely körül. Ebédet ké­szít. Gyakran kitekint a konyha­ablakon ... A völgyön túl, a domboldalon, a ** kastélyból alakított ’ iskolában megszólal a csengő... Vége az órá­nak. Az előszobából eltűnik a hosz- szú gumicsizmasor, helyébe meleg cipőcskék kerülnek. A szemközti ol­dalon lévő férficsizmák is helyet ad­nak egy pár félcipőnek. Gazdájuk olyan ember, ki jól tudja, mennyire várják az ebéddel, mégis benéz a szövetkezeti irodába, hogy mi újság, nincs-e valami baj reggeltől, — mert persze akkor is benézett, — ezt kö­telességének tartja, ő a pénztárnok. Még a mezőgazdasági mesteriskolába is betekint. Ha már egyszer küzdöt­tek érte, hogy legyen, hát gondját kell viselni, nehogy szégyen érje véle. Mire végigcsúszkál a sáros úton, küszöbre állítja a nagy csizjmákat, bekopog — már két óra felé jár az idő. Ó, hogy mennyire várták. Persze erről ebéd közben szó sem esik. — Ebéd után még annyi sem. Az asz­talra könyvek, füzetek, íróeszközök kerülnek. A szobában síri csend, csak a papír zizeg, amint végigfut rajta a toll. A feleség rendezkedik, az édes­anya az ágy mellé húzódik guzsalyá- val, csendesebben pörgeti az orsót, halkabban szakítja, nedvesíti a kócot, s fátyolos szeme az.asztalon legel. El­gondolkozik. így van ez nap-nap után. Sándor mindig ilyenkor készül, máskor nincs rá ideje. Tegnap este népgyűlés volt, azelőtt valami párt­értekezlet, s ki tudja mi lesz ma este? Az édesanya töpreng, lassan pörgeti az orsót, míg lehull az al­kony. s a petróleumlámpa sárga fé­nye beborítja a szobát. Vacsora közben vidáman beszél­getnek. Először csak az asszonyok, később ő is megszólal. Előjön a régi téma: szólni kell a Juliska anyjának, hogy köhög a kicsi. Pista szüleinek is meg kell említeni, hogy jobban gondoljanak a gyerekre kevesebbet játszón, többet tanuljon. így megy ez egy jó óra hosszat, s tovább nincs.., Feláll, kabátjáért nyúl, — szolgá­latba lépnek újból a gumicsizmák — köszön, az ajtóból mégegyszer visz- szaszól — azonnal jövök. Csendes kuncogás a válasz. Az asz- szonyok nevetnek. Mindig ugyanezt mondja s éjfél felé jár haza. Közben ő már a szomszéd ház előtt lépked, felkanntintja a villanylám­pát. órájára tekint, meggyorsítja lép­teit, s hét órakor újra ott áll az is­kolában. Színdarabot tanít: „Fér\y a faluban”. Egész este beszél, ma- , gyaráz, örül. bosszankodik, de az el­váláskor mindig vidám — jól van fiúk, holnap estére még jobb lesz. y izenegyre jár az idő, mire ha­-*• zakerül. Bár a fáradtság ólom-• ként nehezedik vállára, nesztelenül, csendesen nyomja le a kilincset. Lám­pa helyett gyertyát gyűjt. Ö, aki egész életében mindig másokért ag­gódott. nem zavarhatja szerettei ál­mát. A gyertya lángja még egy utolsót lobban, s a fiatalok barátja álomba szendéről. CSETÖ JÁNOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom