Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)

1954-12-25 / 101-102. szám

1954. december 23. 5 ÚJ IFJÚSÁG 'VWWNryyv ^7VW\AAr/SAAAAAAAAA/VWW-y\AAA/WWVVWVVA/VWWWWW\ Karácsonyi levél A naptárban rálapoztunk karácsony hetére. Apák, anyák, szüleiket szerető gyermekek kutatják csillogó szemekkel az üzletek kirakatjait, kipirult arccal szoronganak a pultok előtt, hogy szebb, csillogóbb aján­dékkal szerezzenek örömet azoknak, akiket nagyon szeretnek A család melege, az egymással összekötő szeretet békessége, az élet forrő szeretetét leheli felénk. Gyermekéveim legdermesztőbb emlékei közé tartozik a 10 eszten­dővel ezelőtti ősz Kisvárosunk mellett vezető országúton hosszú fekete sorok kígyóztak ismeretlen célok felé. A visszavonuló magyar hadsereg maradványai. Köd, állandó eső. feneketlen sár kisérte útjukon, arcuk szomorú, sápadt mindegyikük szemében ott bujkált a kérdés, meddig és miért? A légitámadások idegetszaggatő robaja, az ágyúdörgés lelketölő ze­néje az elpusztult kedves emléke még nem gyógyult be az emberi lé­lekben. Azt hittük tíz. évvel ezelőTt hogy mindez elmúlt, letűnt, meg­semmisült és halottaink, romjaink és rossz emlékeink ellenére hajlan­dók voltunk feledni újrakezdeni, együtt tanulni egy dolgos demokra­tikus Németországgal De valahol már felemelte fejét az emberiség réme, a bosszútól fűtött német halálfej terveidre, gyermekedre, életedre éhesen. A szer­ződés amelyet Londonban ötlötteh ki és Párizsban írtak alá, az újra éledő német fasizmus hiteles keresztlevele. A szerződés hívei „azt állít­ják: előbb felfegyverezzük a németeket és aztán tárgyalunk az oroszok­kal. hogyan szilárdítjuk meg a békét Európában. Az egyszerű emberek nyelvére lefordítva ez azt jelenti először behozzuk a lőporos hordót, mellé állítjuk azt az embert, aki tudja, hogyan kell felröppenteni a vörös kakast, azután majd tárgyalunk a tűzvédelem megszervezéséről'. Tíz év óta eltakarítottuk romjainkat — de micsoda újabb romok fenyegetnek mindnyájunkat, ha megindul az újrafegyverkezés, ha em­bertelen hatalmak az emberek legdrágább kincsét, a békét döntik ro­mokba. Mi lenne — de nem is jó végiggondolni — ha Nyugat-Német - ország végleg elszakadna testvérfelétöl és a német testvér ellen indulna harcba9 Mi lenne — de még látomásnak is rossz — ha a Rajna völ­gyében a zene és a költészet kertjében a fegyvergyárak pokoli zsivaja töltene be mindent. Európa tanítója: így hívták egykor a XVIII. századvégi és a múlt század eleji Németországot. Nem tagadjuk a magyar kultúra is sokat tanult Bach, Hegel. Humbold Németországától. A német művészet ezer­színben csillogó gyémántköveket adott az emberiségnek. Goethe költé­szete, Beethoven zenéje örök dicsérete a német kultúra gazdagságának. Ez a kultúra azonban nemcsak dicsőség, hanem a jelenhez fűződő kö- telessén is. Mert mit er Frankfurt, ha nem követi legjobb fia, Goethe tanítá­sát. Mit ér Düsseldorf, Heine szelleme, mit ér Stuttgart, Bonn, Schiller, Beethoven béke és emberszeretete nélkül? Nem! Ilyen szellemőriások. ilyen hagyományok nem tűnhetnek el nyomtalanul Kell. hogy legyen Nyugat-Németországban is olyan tábora a békének, amely ennyi értéket nem lesz hajlandó odavetni egy végzetessé válható hatalmi elégtétel kedvéért. Weimar biedermeier házaival, őlomkeretes ablaku söröspincéivel. Goethe és Schiller városa. Az Inn partján csodálatos kerti házban dol­gozószoba őrzi Goethe emlékét. E csendes város északi határában csak egy őrületes gonoszság rakhatta a buchenwaldi krematóriumot. Építője Herr Himmler úgy építette a tábort magasra, erdő közepére, mintha Weimart, Buchenwald ellenőrzése alá akarta volna helyezni. Buchen­wald a tábor nincs többé. A lelkiismeret a barakkokat elpusztította, he­lyükön fűvet sarjasztott és a nagy őrházban forgalmi múzeumot terem­tett. Ezt diktálta a szabad lelkiismeret. Pusztítani mindent, ami gonosz, utat törni, helyet teremteni mindennek, ami nemes és egészséges. Krematórium és a kínzőkamrák mégis megmaradtak. Ernst Thäl- mannt gyilkolták le itt. A kínzókamrákb .n a borzalmas kampók tövé­ben a falak még őrzik a sarkak és vérző ujjhegyek végső küzdelmének nyomait. Gonosz cinizmussal a tábor kapujára ezt a feliratot kovácsol­ták ki: „Jedem das seine“ — „Mindenkinek a magáét” Igen, „Jedem das seine” — mindenkinek, amit megérdemel. A békeszeretö német embereknek egységes hazát. A pusztulás őrültjeinek pedig pusztulást. Kedves fiatal barátom! Bizonyára felmerül benned a kérdés, hogyan állhatok én ellen egye­dül, számit-e az én hangom a háború megakadályozásában. Mi a teendő ebből, mit tehet az ember, mit tehet a magyar fiatal. Valamikor régen egy keleti bölcstől megkérdezte tanítványa: mi az erő? A bölcs így válaszolt: az erő az, amikor tizenkét ember egyazon időben, egyazon csillagra néz. Az erőnek ilyen megfogalmazása ma is érvényes. Né gon­dold azt, hogy a háború -a miniszterek dolga, énvelem sem több. sem kevesebb. Nem! A békétakaró nemzetek sorsát irányitó miniszterek csak akkor jelentenek legyőzhetetlen erőt. ha népük egységesen felzár­kózva áll mögöttük. A társadalom nagy családjának te is egy sejtje vagy E nagy család ereje az egyes ember szilárdságában gyökeredzik Én azt hiszem, hogy mindenkinek ott. ahol van, a műhelyben, az irodában, az iskolában, a mezőkön a lehető legtöbbet kell adnia, tennie, dolgoznia, amire az ember és két karja képes. Nincs helye a pánikkel­tésnek, a párizsi szerződések ratifikálása nem a háború kitörését, de a háborús veszély növekedését jelenti. Szereted az életed, jólesik örülni, békességben élni. örömmel várod a karácsonyt, ne engedd, hogy családod melegségét megzavarja az őrült rombolniakarás. DOBOS LÄSZLÖ '■ry / / ' A szovjet írók második kongresszusa A Szovjet írók Szövetségének de­cember 15-én Moszkvában megnyílt kongresszusán a szovjet irodalom helyzetéről és feladatairól Alekszej Szurkov, a Szovjet írók Szövetségének első titkára tartott beszámolót Be­számolója elején végigtekintett a szovjet irodalomnak az írók első kong­resszusa óta eltelt 20 esztendő alatt bekövetkezett fejlődésén. A két kongresszus közötti húsz év alatt a szovjet irodalomban óriási vál­tozások történtek. Cj emberek léptek az irodalomba, a Szovjet írók Szövetsége tagjainak és tagjelöltjeinek száma 1934-től 1954-ig 1.500-ről 3.695-re emelkedett Megerősödött, új emberekkel gyara­podott, új könyvekkel gazdagodott az első kongresszuson képviselt irodalom. Oj testvérirodalmak születtek és fej­lődtek ki. A népek újra egyesülésé­vel a tehetséges írók új, nagy csapa­tai jöttek a szovjet irodalomba — Lettországból, Litvániából, Észtország­ból, a moldvai Besszarábiából, Bukovi­nából, Kárpát-Ukrajnából, Ukrajna és Bjelorusszia nyugati területéről. Az egyre terebélyesedő és mélyülő kultúrforradalom tíz- meg tízmillió új olvasót adott az irodalomnak. Ezt a jelenséget a szépirodalmi kiadvá­nyok példányszámának hatalmas megnövekedése tette lehetővé. 1934-ben a Szovjetunióban az orosz­szovjet szépirodalom 1852 művét ad­ták ki összesen 32,943.000 példányban, 1953-ban 2.733 müvet, összesen 159.801.000 példányban, 1934-ben a Szovjetunió más testvérnépeihez tar­tozó írók 1.233 alkotását jelentették meg, összesen 7,192.000 példányban 1953-ban 1.552 művet összesen 38.526.000 példányban. Amint a fenti számokból is láthat­juk, óriási utat tett meg a szovjet irodalom az eltelt 20 év alatt. Több millióra rúg az orosz klasszikusok és a világ klasszikusai kiadott könyvei­nek számai. Gorkij könyvei összesen 80 millió példányban, Puskin művei 70 millió példányban Tolsztoj művei 60 millió példányban stb. jelentek meg. Mindehhez hozzá kell még . tenni, hogy 1—20 millió példányban jelen­tek meg a Szovjetunióban 47 orosz- szovjetíró művei, közöttük 9 költő verseskötetei, Vlagyimir Majakovszkij könyvei pedig 23 millió példányban láttak napvilágot. Ahhoz, hogy képet alkothassunk magunknak a szépirodalmi művek ol­vasóinak hatalmas táboráról, figyelem­be kell venni, azt az óriási — több mint 300.000 könyvtárból álló — könyvtárhálózatot, amelyen keresztül a könyvek eljutnak az olvasók tízmil­lióihoz. Alekszej Szurkov a továbbiakban a Szovjetunió különböző népeihez tarto­zó írók alkotó kapcsolatainak szaka­datlan erősödéséről beszélt. Ez pártunk és államunk nemzetisé­gi politikája diadalának egyik legékes- szólóbb megnyilvánulása a kultúra te­rületén. Sok kis nép, amely azelőtt a legteljesebb sötétségben és teljes írástudatlanságban, kipusztulásra kár­hoztatva élt, a szovjethatalom éveiben újjá született és megkezdte történel­mi életét. Több mint 40 nép az Októberi For­radalom után kapott első ízben írás­jeleket. E népek mindegyikénél meg­született és sikeresen fejlődik saját nemzeti művészetük, saját irodalmuk. „A két kongresszus közötti idő­szakban sok nemzetiségű irodalmunk fejlődésének egyik nagy jelentőségű eredménye a testvéri irodalmak nö­vekvő művészeti kölcsönhatása és kölcsönös befolyása” — mondja Szur­kov elvtárs. Szurkov elvtárs előadásának továb bi részében számadatokkal és tények­kel illusztrálta, mennyire megnőtt a külföldi olvasók érdeklődése a szovjet irodalom iránt. Csupán az 1951—1953 években 54,196.000 példányban jelen­tek meg külföldön szovjet szépirodal­mi müvek. „Olvasóink tábora — a népi de­mokratikus országok olvasóinak tíz­millióival és a kapitalista országok ol­vasóinak millióival — mintegy meg­kétszereződött. A szovjet Irodalom a fény, az életigenlő eszmék, az eleven energia forrása a külföldi dolgozók számára, az alkotó tapasztalatok tár­háza a külföld élenjáró haladó írói számára” — hangsúlyozta Szurkov elvtárs. Együtt a néppel a Nagy Honvédő Háborúban Az előadó ezután megvilágította a szovjetirodalom szerepét a Nagy Hon­védő Há.borúban. „A Nagy Honvédő Háború valamennyi arcvonalán, a hős városok védői között, a nép nevében bosszútálló hős partizánok között ott voltak fegyverrel, vagy ceruzával, az újságírói füzettel a kezükben a szov­jet írók, együttjárták a háború nehéz útjait, műveik hőseivel és olvasóival.“ Az a nagyszerű. hazafias lelkesedés, amely a háború napjaiban magával- ragadta a szovjet embereket, bátran, élethűen a szív hevétől átízzítva ju­tott kifejezésre azokban az alkotások­ban, amelyek e felejthetetlen évek­ben születtek. A. Szurkov ezután felsorolta azok­nak a prózaíróknak, költőknek, drá­maíróknak, publicistáknak — á sok nemzetiségű szovjet irodalom képvi­selőinek — műveit, akik alkotó mun­kásságukkal kivívták a szovjet olvasók hatalmas táborának elismerését. Rész­letesen foglalkozott egyes írók alkotó módszerével, elemezte műveiket, ki­mutatta, milyen jelentős eszmei és művészeti fejlődést ért el a szovjet irodalomban. A. Szurkov a továbbiakban rátért a szatirikus, negatív szereplők megalko­tásának problémájára és rámutatott arra, hogy lehetetlen és ártalmas do­log lenne receptet készíteni arról, hogyan kell összeegyeztetni a szerep­lők egyéniségének sötét és világos oldalait, vagy a mű társadalmi hát­terének sötét és világos részleteit. Ugyanilyen ártalmas lenne megszabni a haladó és az elmaradott^ vagy a ha­ladó és a „közönséges" arányát, az irodalmi alkotás pozitív hősének alak­jában és jellemében. Minden ilyen előírás nyomban élettelenné teszi az alakot és a könyvet, odavezet, hogy az élet meggyőző erejét felváltja a didaktikus erkölcsi leckéztetés. Az „eszményi hősről” az irodalom­ban Szurkov kihangsúlyozza, hogy a szovjet író nem haladhat az „eszmé­nyi hős” vagy az „ideális személy" alakja megteremtésének útján. Ha er­re a csúszós útra tér, azt kockáztat­ja, hogy" lesüllyed a silány foltozgatás színvonalára, a reális vaióság megis­merését felváltja „az eszmék szócsö­veinek“ szónokoltatásával és didakti­kus leckéztetéssel. A két kongresszus közötti években felbukkantak a „művészet a művésze­tért” reakciós elmélet tünetei — mondja Szurkov elvtárs. Időről-időre jelentkeztek olyan kísérletek is, ame­lyek le akarták téríteni az irodalmat az állampolgári öntudat pozíciójáról, arról a pozícióról, amelyet megszen­teltek a világ valamennyi nagy írójá­nak és különösen a hazai klassziku­sainknak hagyományai. A mi körül­ményeink között ez annyit jelentene, mint elszakítani az irodalmat attól a harctól, amelyet a párt és a nép hazánk kommunista jövőjéért folytat. A szovjet irodalom hathatós harcot folytatott a kozmopolitizmus, a hábo­rús gyújtogatok ideológiája és a bur- zsoa nacionalizmus ellen. A szovjet hazafiság és a proletár-internaciona­lizmus hagyományaihoz híven folytat­juk harcunkat a bomlasztó kozmopoli­tizmus, a háborús gyújtogatók visz- szataszítő ideológiája ellen — mondja Szurkov elvtárs. A. Szurkov ezután elemezte a kri­tikusok és ircdalomtudósok tevékeny­ségét. A beszámoló hangsúlyozta, mennyire nagyfontosságú a széleskö­rű eszmecsere valamely irodalmi je­lenség, vagy irodalmi mű bírálatánál. „A kritika tekintélyének a kritika é- léslátásán, ítéletének mélységén kell nyugodnia, nempedig azon az egysze­rű tényen, hogy a bíráló cikket, vagy recenziót kinyomtatták” — hangsú­lyozza Szurkov elvtárs. A továbbiak­ban pedig a művészi színvonal kérdé­sével foglalkozott. Beszámolójában ki­emelte, hogy fokozni kell a művé­sziesség iránti igényességet. Beszélt az úgynevezett konfliktusnélküliség elméletének ártalmáról, hangsúlyozta, hogy ez az elmélet mennyire ellen­kezik a valóság fejlődésének törvé­nyeivel. Végezetül Szurkov nyomatékosan kihangsúlyozta, hogy a szovjet iroda­lom meg tudja oldani az előtte álló feladatokat. „Nincs jogunk arra, hogy ne mondjuk meg a kongresszus szó­székéről, hogy a szovjet irodalom el­maradt viharos gyorsasággal fejlődő valóságunk igényeitől, az olvasó igé­nyességének szakadatlan növekedésé­től. Széles mederben és nyíltan meg kell bírálnunk irodalmunk fogyatékos­ságait, de nem abból kiindulva, hogy nihilista módon nem hiszünk irodal­munk lehetőségeiben, hanem abból a meggyőződésből kiindulva, hogy iro­dalmunk a tehetséges írók olyan se­regével rendelkezik, a művészi ta­pasztalatoknak és az érettségnek olyan színvonalát érte el, hogy sokkal bo­nyolultabb feladatokat is megoldhat, mint azok, amelyeket már megoldott és old meg.“ nagyogó hóba borult a kis falu. Gyönyörű karácsony este volt. Az égen rettentő csillag, mint amikor tavaszi hajnalon a réten a fűszálak hegyén csillog a harmat. A kis falu megbújt és a varányi házakban bol­dogtalan szegény név tanyázott. De két legénynek ez az este volt a szüretje. Páva Sajó volt az egyik, a másik Balog. Sok, sok éven át, kis­iskolás koruk óta ők voltak a kará­csonyesti kántálók. Olyan hangjuk volt mint az érc-síp s náluk nélkül nem is volt karácsony este a kis kál­vinista faluban. Még aratáskor is emlegették, hogy az a karácsony, mi­kor Páva Sajó. meg a Balog rázen­dítik, hogy• Mennyből az angyal. Az idén nehezen is várták, mert ez az év nemcsak a gazdagokra rossz, hanem a .szegényekre is. Ha a gaz­dának nincs, a munkás koplalja meg. Csizmát akartak feleltetni a kántá- lási pénzből, mert most csak úgy szortyogott a hóié a lábukon. Meg egy üveg bort is vinnének haza az édesnek, hogy legalább hadd érezzék, hogy itt tárt az isten angyala. De ahogy elindultak az énekes út­ra, már néhány házzal előttük erős hangok fújták a karácsonyi zsolozs­mát. — Ki lehet az — döbbent a két legény. Mikor az első ház eresze alá beál­lítottak s rázendítettek, hogy Menny­ből az angyal... — kijött a gazda ingujjban a tornácra s azt mondta; — Nohát, ti is itt vagytok? Itt jártak már a cigányok, megvolt a karácsony. Elvitték a kenyeret. — Milyen kenyeret?. — Nem kértek pénzt, csak egy kis kenyeret. A két fiatal legény elvörösödött a sötétben s úgy kullogtak ki az ud­varról, mint a megvert kutyák. A cigányok már megint egy ház­zal tovább énekeltek. Hallgatták sötéten, szédülve. — Mék lehet az? — A Buga. . . — Jól van. A nyáron is elvállalt előlem egy fairtást egy kis kenyér­ér. Csak voníts. Azért még bementek a kővetkező házba. Ott is rákezdték. Kijött a gazdasszony. — Ki az? .. . Tik vagytok, Páva Sajó. . , Ej. ej. . . Jó van na. Nem híjta be, mint tavaly őket. hogy megkínálja mézes borral és fo­nott kaláccsal. És nem adott pen­gőt. csak egy-egy tízfillérest nyo­mott a markukba. — Jaj fiaim, szegények vagyunk az idén. Szegény a vüág. Nagyon le voltak törve, nagyon szégyellették magukat. Hogy ezeic a cigányok. . . Már látszott, hogy itt az idén nincs aratás. Nincs most karácsony. Meghalt Krisztus. Lassan kullogva mentek előre a hóban. Szédült a fejük és most el­kezdték érezni, hoy a hóié hidegedik a lábukon. Már a kapca fagyni kez­dett. Ha nincs meleg az ember szí­vében. a fagy is kifog rajta. A cigányok meg csak vpnítottak valahol, hogy: mennyből az angyal. Bementek a kocsmába s egy-egy pálinkát ittak a harminc fillérjükön, amit ma kerestek. Ez egy kicsit fel­frissítette a vérüket s megokosította a fejüket. — Na, próbáljuk meg mégeccer. Nagy portára mentek. Nagy tölgy­fakaput nyitotttak be. S a kutyák majd lehúzták őket. Mennyből az angyal. . . Eljött hozzátok. . — Már megint itt vannak ezek a cigányok! — nyitott ki a gazda. — Vagy tik vattok Páva Sajó? — Mink vagyunk gazduram. A gazdasszony azonban kiszólt. — Hogy nem szégyellik ilyen nagy legények. Nem való a mán csak a cigányoknak. A két legény meg volt halva. Bir­tokbitorlás történt. A vérük kigyúlt. Utána a cigányoknak. Éppen jöttek ki sustorogva egy udvarból, mikor elérték őket. Mara­kodva számolták a kapott alamizsnát, — Hé — kiáltotta Sajó Pista. A vezető cigánylegény, a Buga, hetvenkedve mondta: — Nekünk is eljött az angyal! — Nohát, ha eljött, el is visz! — ragadta torkon Páva Sajó. — Én is ember vagyok, értem is meghalt a Krisztus. — Hát akkor te is meghalsz érte, büdös cigány. Te eszed el a faluba a mi kenyerünket? Volt ott egy sövénykerítés, abból egy karó törött a Páva Sajó kezébe. — Én is tudok énekelni karácsony éccakáján — rikácsolta a cigány, — Meg is fogsz dögleni karácsony éccakáján. S a két legény agyonverte a két cigányt s azok ott maradtak, a szép, fehér hóban, a csülagok ragyogó ko­ronája alatt, karácsony éjszakáján. I , «KN s • ä?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom