Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)

1954-10-16 / 82. szám

1954 október 16. UI IFJÚSÁG 5 Járnák, Htéiyéti Részlet Jóséi Horák „Tárnák mélyén“ címfi regényéből Ipari lóL.uontjainkSan lázas lüktetéssel folyik a munka, koho nk vagonszámra öntik az ércet, szorgos mun­káskezek fürge ujjai között formálódnak a kész gyártmányok. Ipari termelésünktől függ dolgozóink jóléte. Termelésünk alapfeltétele a nyersanyag, a szén és az érc. Van-e fontosabb munkaszakasz, mint ezeknek a nyersanyagoknak a kitermelése? Bizony nincsen. Tudjuk ezt mindnyájan és tudja ezt ifjúságunk is. Folyik a toborzás az ifjak körében. A békéért folyó nagy küzdelemben százával állnak csatasorba az új bányászifjak. Sorakoznak a vájárok, kér­ges tenyerű öreg bányászok viharvert zászlai alá. Felelősségteljes munka vár rájuk. Mert ez a munka nem könnyű. Bátorságot, testi erőt, erős, egészséges szervezetet kíván. A vájár lenn a tárnák mélyén nehéz küz­delmet vív a természettel, mert a föld alatt rejlő kincset csak nehéz munka árán lehet megszerezni. A kor­szerű technika legújabb vívmányai ugyan megkönnyítik a fejtési munkálatokat, a bányaművelés azonban még így is férfias elszántságot, ügyességet, kitartást, fejlett izmokat igényel. Erről a munkáról, a vájárok, segédvájárok, csillecsatlósok munkájáról ír Horák, A tárnák mélyén című bányászregény szerzője. Méghozzá színesen, szemléltetően ír. Ismeri a bányát, ismeri a bányászok küzdelmes életét, örömét, búját-baját. Mert ebből is, abból is, akad bőven. Szép hivatás a vájárság, nem az elszánt, ha- láltmegvető ejtőernyősök, pilóták vakmer' bátorság:kívánja meg, hanem a bátor kitartás, emyedetlen szorga­lom férfias erényeit. Kemény férfiakat. Mert harc folyik odalenn a tárnák mélyén is. Mégpedig kemény harc. Harc a békéért, a jólétért, a szebb jövőért. Ebben a harcban bányásziíjainkra nagy feladat hárul. Ha elolvassá­tok majd Horák könyvét, meglátjátok e harc fontosságát. A következő sor kban Horák könyvének egyik lefor­dított részletét közöljük. Ezt a néhány sort a regény magyar fordításából ragadtuk ki. Horák könyve ugyanis „A tárnák mélyén” címmel Maros József fordításában a Csehszlovákiai M agyar Könyvkiadó kiadásában a kö­zeljövőben magyar nyelven is megjelenik. A felső oldaltáróban még fúrtak A sziklán gyenge kopogás szűrődött át, amely időközönkint az óra ketyegésére emlékeztetett. Semmiben sem hasonlí­tott ahhoz a pokoli dübörgéshez, amely olyankor remegteti meg a tárót, ami­kor teljes erővel dolgozik a fúrógép. Amint azonban Chrenko vagy kettőt lépett, egyszerre valami feldübörgött. Mintha valami megremegett, megingott volna, szinte elállította a lélekzetet. Mintha ^alami meleg hullám csapott volna el mellettük, oda és vissza. A láng fellobbant, majd hirtelen kialudt. Utána az maradt, ami a bányában mindig ma­rad: sötétség és csend. A bányászok sem jutottak azonnal szóhoz. Mindannyian tudták, hogy va­lami baj történt és most valamennyien próbálgatták megfejteni a kérdést, mi is történhetett. De semmi sem moz­dult. Csak csend vou és sötétség min­denütt. — Világosságot — dörmögte bosszú­san Vince. A felügyelő ekkor már lángralobban- totta az öngyújtóját. Amikor már mind a három lámpa vi­lágított, körültekintettek. Itt azonban minden úgy maradt, ahogy ezelőtt volt. Semmi sem változott. Csák eny­he nyoma maradt annak, ami egy pil­lanattal ezelőtt lejátszódott. — Azok ott fenn abbahagyták a fú­rást. Felugróm hozzájuk, — mondta Chrenko és sietve elindult. — Valami lezuhant, — fűzte hozzá. — Még hozzá alaposan, hiszen csak­nem elállt a lélekzetünk, még a lámpá­kat is eloltotta, — toldotta meg Sztan- csok. A felügyelő hosszú léptekkel sietett a gurító felé. Csakhamar eltűnt benne. Elhalt a zörej is, amint a létrán kú­szott. A férfiak egy pillanatig álltak, majd valamennyien munkához láttak. Senki sem szóit, látszólag semmivel sem törődtek, de mindnyájan feszült, lázas izgalommal várakoztak. Lehet, hogy egy újabb rengés következik. Ke­zük gépiesen mozgott. A felső táróban még mindig csend volt. Nem dolgoz­tak. A vájárok gondolatai oda össz­pontosultak. — Talán befejezték a fúrást és most töltik a lyukakat, — suttogta Sztan- csok, amikor a csend már hosszú ideig tartott. — Lehet. Majd meglátjuk. Nyomban utána felkattogott a fúró­gép. Mindketten fellélekeztek. Ha dolgoznak, semmi sem történt. Az akna felé sem történhetett semmi, hiszen a levegő áramlik. Biztosan a másik oldalon történt valami. 30 Mégsem a másik oldalon történt a dolog. Éppen ezen az oldalon esett meg a baj. Odafenn ismét abbahagyták a fúrást. Babják és Sztancsok éppen csakhogy betöltötték az utolsó robbantólyukat, amikor berontott Chrenko felügyelő. — A krombergi gurító beomlott. A vájárok arcán semmiféle különö­sebb meglepetés nem látszott. Mintha várták volna a hírt. Ilyen dolog gyak­ran előfordul. A krombergi gurító is megérett a beomlásra. Régi gurító, öreg ácsolat, mindenürmét folyott belé a víz. Már régen azon gondolkodtak, hogy az egészet betemetik meddővel és úgy hagyják. Amikor azonban a Jó- zsef-ér bőségesebbnek mutatkozott, el­tértek az eredeti tervtől és a gurító feletti régi szellőztető kürtöt is kezd­ték megnyitni, amelyet az öregek még aknának használtak. Az aknát szellőz- tetőnek és vészkijáratnak is használ­hatták. A gurító javítását már meg kel­lett volna kezdeni, de az újabb esemé­nyek miatt elhalasztották a dolgot. így hát különösebben senki sem csodálko­zott, hogy a gurító beomlott. Beomlott, hát beomlott, majd helyrehozzák. Már nehezebb dolgokat is megoldottak. Igen ám. A felügyelő még maradt, nyilván va­lami aggasztotta. — Tudtul adtam a külszínre, de rög­tön oda kell mennünk. Babják már le.yinteni akart a ke­zével, hogy ráér a dolog, van most fontosabb tennivalójuk is, amikor hir­telen megtorpant. Tudatossá vált ben­ne az, amit a felügyelő arca is vissza­tükrözött. Sztancsok komoran elkáromkodta magát. — Az aknában dolgozott Kríger és Kánya. Egy pillanatig valamennyien dermed- ten álltak. Mintha mindnyájan azt vár­ták volna, hogy a másik szólaljon meg. Elsőnek Chrenko tért magához. — Töltöttetek már? — Igen, — válaszolt Sztancsok. — Azok ott fenn még nem. Átugrom a másik oldalra. Ha már töltöttek, rob­bantsatok. Fel kell mennünk, legalább körülnéznünk, még a segítség megér­kezik. Készüljetek el. A felügyelő elrohant. A gurítóból zörej hallattszott. Bab­jak fölött gyülekezett a műszak. — Jöhettek! — kiáltotta az egyik vajár. — Láttátok? — kérdezte Vince, ma­ga után húzva a fúrógépet. Sztancsok a vágatban maradt. Robbantani fog. — Nem voltunk ott, a felügyelő le­hajtott >ennünket, mert hogy robban­tani fogtok. Mi nem robbantunk. A másik oldalról is eltávoztak. A gurítóban lobogtak a lángocskák és el­vesztek a tárnában. A vájárok többsége a tárnában oda igyekezett, ahol a krombergi gurító a tárnába torkollott. Azt hitték, hogy ott látnak valamit. De semmit sem láthat­tak, csak több víz folyt ki belőle és a víz zavaros volt. Tehát a tárna feletti régi vágatba omlott le. A keszeg Ivanics késznek mutatko­zott alulról felmászni a gurítóba. — Ne bolondulj Nácó, nincs semmi értelme. — Valami bajod történhet. — Gyerünk vissza. Itt úgysem le­szünk okosabbak. Mihelyst robbantot­tak, felülről kell hozzáférkőznünk. Váj­jon ők ketten tudják-e, hogy el van­nak vágva a külvilágtól? — jegyezte meg Vince és elindult vissza a garat­hoz. Szavai felrázták a többieket. Szótlanul visszafordultak. Sztancsok éppen jött le a gurítóban. Mögötte Chrenko és a többiek a túl­oldalról. Hallgattak. Csak itt-ott esett egy-egy csendes megjegyzés. Sztan- csok egy szót sem szólt. Lenézett a földre és hallgatódzott. Végtelenül hosszúnak tűnt az idő. A másodpercek mintha órákká nőttek volna. Végül valami olyan zaj hallatszott, ami a gyerekek bodzapuskájának puk­kanására hasonlított. Sztancsok első rob­bantása volt ez. A sziklák letompítot­ták a robbanásokat és a tárnában csak gyenge pukkanás hallatszott. Sztancsok hangosan számolt. A robbantásokat hol külön-külön lehetett hallani, hol kettő vagy három egymásba torlódott. Egybefolytak, vagy cyors egymásután­ban következtek. A vájár finom füle azonban, amely már nap mint nap hoz­zászokott a robbantások követéséhez, pontosan megkülönböztette az egyes lövéseket. Sztancsok számolt. Amikor az utolsó robbanás is elhangzott, fel­emelte fejét. — Valamennyi robbant? — szakí­totta meg a csendet Chrenko. Sztancsok csak fejével intett, mert éppen megkezdődött az új lövéssdfozat a túloldalon. A robbantások élénkebben hallatszottak ugyan, de távolról sem teljes erejükben. Amikor elhangzottak, a vájárok mozgolódni kezdtek. Egy pil­lanatig egyik túlkiabálta a másikat, az­után Ivanics bemászott a gurítóba. A- mikor visszajött, a vájárok lesték, mit is fog mondani. — Átjutunk. Füst az van, de átjut­hatunk. — Egyikötök ittmarád, megvárja az ü„;mvezetőt és a bizottságot, mi töb­biek megyünk. Egymás után tűntek el a gurítóban. Most könnyebben haladtak felfelé. Csak karbidlámpájuk volt. A negyedik hág­csófán már érezték a füst nehéz sza­gát. Minél magasabbra jutottak, annál sűrűbb volt a füst. Szótlanul elhalad­tak az oldalvágatok mellett. A tizen­kettedik létrán már javult a helyzet. A vájárok krákogtak és köpködtek. Ne­hezen lélekeztek, de senki sem állt meg. Fürgén kúsztak a létrákon. Végre elérték Ivanics vágatát. Itt már nem volt szabályos táró. Sem a homlokfal, sem az oldalfalak nem lát­szottak, csak egy szétdúlt lyuk volt az egész, ahol a mennyezetben is, ol­dalfalakban is robbantottak. Alul ha­talmas szikladarabok hevertek, mit a vájárok megj.úrogattak. A gurítóban, amely a garattól egészen idáig ért, el­szállításra váró érchalom tornyosult. Óvatosan átmásztak a sziklatömbö­kön, azután eltűntek a szűk összekötő tárnában, elértek az új gurítóhoz és azon feljutottak a felső szintre. Ezután a tárnában haladtak tovább a kromber­gi gurítóhoz, amely n a magasabb szint régi tárnáihoz jártak fel, ahová a be­omlott akna is torkollott, amelyet Krí­ger és Kánya szabadított fel. Minél jobban megközelítették a baj színhe­lyét, annál jobban érezhető volt a nyirkos szag, a fülledtebb levegő, a le­omlott kőzet áporodott bűze. Lábuk alatt előbb csak nyirkosodon a talaj, majd a nyirkosság sárrá alakult. A vi­zes falak csillogtak. Helyenként lábuk alatt tócsákban állt a víz, melytől «rozs­dásodtak azok a vágányok, melyek még abból az időből maradtak vissza, ami­kor még erre szállították az ércet. Mindenfelől csöpögött a víz. Az aknát már meglehetősen felszabadíthatták, mert tisztán érezhető volt a kívülről beáramló friss levegő. Megálltak. Valahol előttük víz folydogált... Tisztán hallották a csobogását. — Óvatosan! — dörmögte Chrenko és miután előbb vizet öntött a lámpába, elindult. Előttük sötét nyílás tátongott. Lát­ható volt a létra talpa. A vájárok fel­lélekeztek. A hágcsófa áll. Chrenko mintha csak olvasta volna -gondolatai­kat. — Ez itt áll, de feljebb leomlott min­den. A vájárok hallgattak Valamennyien elképzeltek, milyen kép tárul szemük elé. Végre megérkeztek. — Vigyáznunk kell, mert a létra csak itt-ott támaszkodik a falhoz. Felül sza­badon lóg és mozog, mintha élne. — Várjatok! — szólalt meg Ivanics, — én vagyok a legkönnyebb, majd kö­rülnézek. Eltűnt a. gárdozat magasságában, motoszkált, meg-megállt, előrevilágí­tott, majd ismét óvatosan kúszott a lét­rán. A férfiak nézegettek az ácsolat hasadékain, de nem sokat láthatták. Hallgatagon álltak, várták, mi hírt hoz Ivanics. Hirtelen robaj rázta meg a tárnát. Valami ropogott, recsegett. Majd megint csönd lett* A víz cso­bogása ismét felhallatszott. — Sistergés istennyila, még mindig potyog, mormogta Sztancsok. — Ivanics! — harsogott Chrenko a tárnába. Onnét azonban senki sem válaszolt. — Nácó! — kiáltották többen. Arcu­kon kiütközött a feszültség. — Hú! — huhogott végül is a gurító omladékaiban. — Mondom éppen, tán csak nem nyomta ott? — szólt Chrenko. Hang­jából kiérződött, mennyire megköny- nyebbült. Még egy kis ideig csend volt, majd zörej hallatszott és nyomban rá két láb jelent meg. Ivanics tért vissza. — No, mi a véleménye? — kérdezte Chrenko. — Nem is olyan borzasztó, de keser­ves munka lesz, míg lehozzuk őket. Legalább tíz méter zsaluzás kell majd. Eridj csak, Vince, nézz körül, rád vár ez a munka. Vince szótlanul bemászott a gurító­ba. Óvatosan mászott, minduntalan meg­világította a helyet maga körül, vizs- gálgatta, tart-e a létra. — A harmadikon vigyázz, Vince, az lóg! — kiáltotta utána Ivanics. Valóban lógott. Oldalával kissé ki­fordulva. agvetlen kapcson lógott. Vin­ce lassan, elővigyázatosan kúszott. A létra fölötti híd is elferdült. Óvatosan még egy létrán felkúsizott. Ismét kü­lönös hideg vette körül. Egyszerre ü- rességet érzett. A víz pont a kalapjára csöpögött. Itt már szét volt dúlva minden: a létrák is, meg az ácsolat fa­lai is. Magasabbra már nem lehetett menni. Jobbra leomlott szikiák, kőzet, apróra zúzódott talpfák, a hatalmas nyomástól összenyomottan, mint a po­gácsa. A fehér deszkaré«zek kimeredez- tek a szikladarabok és sár keverékéből. Széttört, sárral kevert deszkák, lécek. furcsán keresztül-kasul szórva. A fel­ső tárna egy részének is be kellett omolnia. Szemben elgörbült vágány meredezett, rajta egy kisebb talpfa himbálódzott árván. A csille alváza Vince alatt a romok tetején ült. Ki tud­ja, hol a szekrény róla? Zúgás hallatszott. Vince összegörnyedt. Felülről újabb lavina zúdult alá. A túlsó oldalt ragadta magával. Ez az oldal még tartotta magát. Ez a rész szilárdabb. A láng sistergett, a fény fel­lobban és megvilágította a környeze­tet. Vince gondosan körültekintett, ho­gyan lehetne megerősíteni a kapocsva­sakat a falban. Egyrészt jó, hogy még mindig omladozik a fal Legalább ki­tölti az ereszkét. Szűkíti. Felfelé vilá­gított. Felette egy síndarab és a gurí­tó omladékái függtek. Egybe kell majd kapcsolni, hogy feljuthassanak a feiső táróba. Áz alap szilárd, nem inog. Csak az az érdekes, 'hogy nem adnak élet jelt magukról! Tudják, nem tudják, mi van velük? Az akna alatt jó hosszú a távolság felső tárnáig. — No, mit szólsz hozzá? — kérdez­ték a vájárok, amikor lemászott a lét­rán — Ügy van, ahogy Ivanics mondta, valahogy majd össze kell kötnünk, mert különben nem jutunk el hozzájuk. Csakhogy __ Vince elhallgatott. Mintha félne ki­mondani azt a gondolatot, amely meg­fogant agyában. — Mi? — kérdezte Chrenko. — Nem adnak magukról életjelt. — Nem. Én sem vettem észre sem­mit, — bizonygatta vanics. — Talán nem tudják, mi történt ve­lük? — Tudniok kell, hiszen a vágány egy része is leszakadt csilléstül. — Vagy talán éppen akkor a gurító mellett lettek volna? Az is lehet. Akkor azonban ... A tárnában feszült csend támadt. — Az is lehet, hogy éppen lemenő­ben voltak, a műszak akkor ért véget. — Akkor pedig kár a felmenetellel bajlódni. — Ha ott vannak, egy évig se ássuk ki őket, — jelentette ki véleményét nyíltan Sztancsok, és kezével az om- ladék felé legyintet. Vince valami vidámabbat akart mon­dani, hogy elűzze a sötét borúlátást, torka azonban elszorult és furcsán el­nehezedett a szíve körül. Kríger is, Kánya is örec vájárok már, maiholnap itthagyták volna a bányát, mégis el­érte őket a végzet? Mégse tudtak megszökni a sziklák elől? Mit jelent ez a mély csend ? ... Mindez felesleges szófecsérlés. Nem üres szavak, tettek kellenek ide. — Valahogyan értesítést kell adniok, — dörmögte Ivanics. — Adnak vagy nem adnak, fel kell jutnunk, hogy biztosak lehessünk a do­logban, — mondta Sztancsok. — Lehet, hogy kiáltani fdgnak. Fi­gyelnünk kell. Az is lehet, hogy már kiáltottak. — Ha gyáva nyulak lennének, szünet nélkül visonganának. Az öreg ordas csak akkor vonít, ha már végét járja. A tárnából zörej hallatszott. Fény tűnt elő. Az üzemvezető érkezett. Ar­cán vörös foltok. A létramászás orcá­jába kergette a vért. — No, mi van? — kérdezte, mikor odaért a vájárokhoz. — Csend. Ott bent pedig keresztül kasul hever minden. — Hát az emberek? — Nem jelentkeznek. Az üzemvezető kissé tétovázott. — Fel lehet menni? — Őt létrán. — Meg kell néznem, — mondta ko­moran és máris mászott be a gurítóba. — A harmadikon vigyázzon! — kiál­totta Chrenk az üzemvezető után. Egy kis ideig csend volt. Amikor az üzemvezető visszajött, így szólt: — Nem a legrosszabb. Fel kell jut­nunk. — Jeleznünk kellene nekik, — szó­lalt meg az ellenőr. — Nincs semmi értelme, — mor­mogta az üzemvezető. — Ha élnek, je­lentkeznek ők maguk. Ha nem, min­denképpen fel keli jutnunk hozzájuk. Ne álljunk emberek. Aki maradhat, ma­radjon, míg megérkezik az új műszak. Senki sem szólt, de senki sem távo­zott. — Magunkra vállaljuk a dolgot, — jelentette ki. Sztancsok. ~ Igaz-e, Vinco ? Az üzemvezető arca felderült. Most egy cseppet sem találta Babjakot ellen­szenvesnek. — Szerszámokat, deszkákat, léceket kell hoznunk. Ami áll, meg kell erősí­tenünk, azután megkezdhetjük az épí­tést. — Várj! — markolta meg hirtelen Ivanics a vállát. A tárnában halálos csend támadt. Egy pillanat múlva valamennyien tisztán hallották a kiáltást. — Élnek! — mondta Vince. Szava halkan csendült, mégis örömmel volt tele. Valamennyien felélénkültek. Chrenko nem várt, beugrott a gurítóba, és csak­hamar hallatszott, amint gyorsan ha­ladt felfelé. — Óvatosan, herr hutmann! — kiál­tott útána Ivanics a régi szerint. Nem válaszolt. De kis idő múlva fel­harsant a fiatal felügyelő öblös hang­ja. Felülről egy másik hang válaszolt, de a beszédet nem lehetett megérteni. A férfiaknak több se kellett. Az elv­társak élnek! Most már csak le kell hozni őket! Pontosan senki sem tudta, hogyan, sem azt, hogy mikor, de valamennyien szentül hitték, hogy sikerül őket le­hozni ... 31 A világon talán semmi sem röppen o- lyan sebesen, mint az a hír, hogy a bá­nyában szerencsétlenség történt. Az egyik helyen kipattan és azonnyomban tudja minden gyerek is. Jár szájról szájra, viszi a hírt a bányászok komor arca, a bizonytalan vigasztalás. Csak az asszonyok nem tudják elviselni. Erőt vesz rajtuk a bánat. Fejveszetten sza­ladgálnak, siránkoznak, sikoltoznak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom