Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)
1954-08-21 / 66. szám
01 IFJÚSÁG 1954. augusztus 21. A HAMBURGI BARIKÁDOK AZ A HlR, HOGY HÚSZ RENDŐR, akikéi rajtautésszM'úen megtámadtak — i munkások kezére .terült, — Henni Beer csoportjánál óriási lelkesedést váltott ki. Oswald, aki az előre megbeszélt helyen találkozott e hírvivővel, ezt az utasítást kapta, hogy kerékpáron azonnal menjen e városi parkhoz é6 személyesen vigye a hírt a központi harc- vezetőségéhez. A kihalt utcákon keresztül kísérteties volt az út. Csak ritkán találkozott emb. rekkel, csak itt-ott egy-egy hallgatag embercsoporttal A rendőrséget teljesen készületlenül találta a támadás. Visszafelé — már alkonyodon — Oswald vagy 20 méternyire két rendőrrel találkozott, de nem szólították meg, hanem éppen ellenkező irányban rohamlépésben előre tartottak. Az elvtársak nem győzték kérdésekkel, szerették volna tudni, hogy Oswald tulajdonképpen mit is látott a város1 parkban. — Ha-ha-ha — nevetett fel hangosan Rudi Schwerdtfeger — nahát azok azután bizonyára egyik ámulatból a másikbe esnek, Thälmann elvtárs tíz ren- d őrgenerálisnál is ravaszabb. — Láttad őt? — kérdezte Henni, aki Thälmann1 személyesen ismerte. — Hiszen még sötét volt! — Oswald zavarba jött. Sokat szeretett voln0 Thälmann elvtársról beszélni. — M't gondoltok — kezdte izgatott hangon — el tudjátok képzelni, hogy mi megy ott véghez? Mindenütt őrség áll. Az egyik elvtárs ‘mellemhez szegezte fegyverét amikor nem vágtam ki elég gyorsan a jelszót. Tudjátok, ott úgy néz ki — hogy is mondjam — mint valami vezérkaron. Szinte érzed, hogy itt minder kezdettől fogva tervszerűen méqv véghez. Gyorsan múltak az órák. Közben ki.- virradt. És mialatt az elvtársak az őrségen elszórakoztak, a felderítő őrjárat az ellenség után kémlelt. A villany még mindig égett. Az elbarikádozott ablakon keresztül csak gyéren szűrődött be fény. Rudi Schwerdtf-ger azt a megbízatást kapta, hogy a főbejáratot védelmezze Egy kiemelt ajtófélfa és az oda felállított nagyobb kődarabok védték. Hirtelen valahol lőttek. Henni Beer a kijárathoz futott. — Mi történt ? — kérdezte Wilhelm Brentjétől. aki kint állt a kertben. — Nem tudom — még semmit se látok! — a háztetőn a szolgálatosok nem vettek észre semmi qya- núsat. Igen, előttük eg.v hatalmas ház felfogta a kilátást. HENNI BEER PARANCSOT adott — izonnal összevonni az őrséget. Mindenki helyére sietett. Az őrség szigetet képezett a háztenger közepette. De száz szál fűzte a külvilághoz. Ezekben a percekben, amikor a barikádok csak úgy nőttek a föld alól. mint a szél futott végig a hír. hogy a hamburgi forradalmi munkások támadást intéztek Ez a hír magával ragadta a várakozókat és a gyávákat is. Nehéz tehergépkocsikon felfegyverzett rendőrséget hoztak és az őrség közelében helyezték el őket. Egyidejűleg különböző oldalról támadtak. A főbejárattá1 szembe, az első emeleten gépfegyvert állítottak fel. Tüzelés előtt láthatóvá váltak a páncélsisakok. Rúd., miután már öt töltényt kilőtt — a. legnagyobb nyugalommal újból töltött. A bejáratot úgy torlaszolta el kövekkel, hogy három résen keresztül kipislogha- tott. Nyolc rendőr a páncélsisakok fedezete alatt előrekúszott. Kézigránáttal és karabinokikal voltak felfegyverezve és a főbejáratot vették célba. Rudi nem láthatta őket, mert szorosan a kerítés mögé lapultak. A gépfegyverek tüze súrolta t bejárat előtti köveket — néhány golyó belefúródott a kapuba. — Minden rendben. Rudi? — ordította Henni Beer a háttérből. — Rendben Henni! Rudi Schwerdtfeger pontosan célzott, most egy páncélsisakot vett célba és lőtt. — Látod — morogta Rudi — ne dugd annyira előre azt a. — A gépfegyver elnémult. Csak a vasúti híd felől kattogott tovább 1944 augusztus 18-án ölték meg a hitleri gestapók Ernst Thäimannt, a Német Kommunista Párt harcos és bátor vezérét. Thälmann igaz, ízig- vérig bátor kommunista volt, a Marx- lenini eszmék hirdetője, aki a kommunizmus világmártírja lett. A Német Demokrat kus Köztársaság Thalmannról filmet készített „Ernst Thälmann osztályának fia” címmel, amely az idei Karlovy Vary-i filmfesztiválon Békedíjat nyert. Képünkön Ernst Thälmann, a halhatatlan, 'gaz kommunista férfiú látható. ★ Rudi feszülten nézett a figyelőlyukon keresztül. Semmi másra nem gondolt, esek arra, hogy pontosén végezze feladatát. Még ötször öt töltése volt. MINTHA KIVILÄGOSODOTT VOLNA. R idi szakaszán újból megindult a harc. — Hiszen azok megörültek — folytatta mintegy önmagának — most a kertben állították fel a gépfegyvereket. — A kerítéskörüli rendőrök támadásbe mentek át. Marosak tizenöt méternyire voltak — Henna! — ordította Rúd Schwerdtfeger, amikor az első páncélsisakost és alatta a sápadt megkínzott arcot megpillantotta. — Jönnek! — Abban a pillanatban elsütötte fegyverét — lőtt — újbői lőtt. már hermádS7C.*‘" A kapu előtt kézigránátok robbantak fel, kószilánkok pattogtak Rúd sáp- iájára is. Henni Beer mellette feküdi éc éppen lőni készült; de már erre nem volt szükség. — Ügy kell neki — mondta Rudi és leseperte sapkájáról a szilánkokat. Tízmétemyire tőle feküdt egy rendőr, kétkezével görcsösen i földbe kapaszkodott. Felsőcombjábő! vér szivárgott és teljesen átitatta a nadrágját. Tovább vonszolta magát, de nyöszörögve — fekve maradt és arcát eltakarta. Mindkét oldalról megszűnt a lövöldözés. Csend lett — csodálatos csend. — Ne"m akarjátok elvinni baj- társaitokat — ordította Rudi dühösen. És Hennihez: — Egész egyszerűen úgy hagyják azok a bestiák! — Ne féljetek, nem lövünk. — Rudinak egyszeriben meleg lett a szive körül. Csupa szív ember volt. Ártatlan jó gyerek. —Henni, ne hozzam be hozzánk? — Henni nem válaszolt. A sebesült egyre nyögött. Két hosszú perc. Még mindig nem lőttek. — Érte megyek! — mondta határozottan Rudi és felállt. Kellemetlen érzés és bizonytalan félelem fogta el. Felsőtestét most szabadon-érhette a golyózápor. A sebesült már nem panasz kodott. A nagy vérveszteség folytán elvesztette eszméletét. — Nem érdemlik meg, az biztos — morogta Rudi maga elé — a pénzeszsákok felheccelik őket, azután legyilkolnának minket. Amikor Rudi kibújt helyéiről — éles sortűz rázta meg a levegőt. A nagy nehéz test visszazuhant, Henni megrántotta. Sötét vér ömlött a gyomor tájékától végig Rudi remegő testén. — Azok « disznók! — hörögte. Újból megindul a golyózápor. Wilhelm Brentje és Oswald Seger térde;, csúszva előre törtek és elfoglalták Rudi helyét. Oswald sírt fájdalmában és dühében, amikor látta, hogy az elvtársak hogyan vonszolják Rudit. M -!y sebek tátongtak testén. — Még mind'g nem tanuljuk meg! — súgta HennJ. — Ha visszatartottam volna ... — Páncélautó! — kiáltotta az ablak mellett álló őr. Újabb golyózápor. Rudi mégegyszer felordított — őrjítő fájdalmában, nekirugaszkodott és összeesett. Fénytelen szeme mereven a mennyezetre nézett. Az 'élvtárs szívében fellángolt a gyűlölet. — Saját kezemmel megfojtom őket, ha jönnek — sziszegte Kuddel apja. Rudi halálkiáltása, mintha visszhangzana a fojtó levegőben. A páncélautó a kerten keresztül a főbejárat felé igyekezett. Megerősítés előre! — ordította a parancsot Rudi. Két elvtárs Oswald és Wilhelm mögé telepedett. A golyók visszaverődtek a páncélautóról és mesz- sze süvítettek. RUDI 24 ÉVES VOLT és a legjobb munkássportolókhoz tartozott. 1917- ben háborűellenes spártákus-levelek terjesztéséért hadbíróság elé állították Hathőnapi börtönre Ítélték és most így végeztek vele. — Miért nem maradtál fekve Rudiként! Azt a borzalmas kiáltást még mindig hallotta. Tuk-tuk-tuk — lüktetett a halántéka és görcsösen szorította fegyverét. Egy pillanatra az az őrült gondolat ikkázot; át agyán, hogy egyszerűen 1 felugrik és makiront a páncélautónak. — Vigyázz Oschi. harsogta Brentje apja — ha ki feszítik a kaput. — A moturkattogás ; mintha megerősödött volna, a kocsi .visszahúzódott, előbb a- !ig észrevehetőért, majd mindig gyorsabban. Nem is viették észre, hogy oldalról golyózápor itámedta meg a páncélautót. A kocsi az utcára ért és elrobogott. Lőni — Ordította Oswald és célzótt De már’későn. A szembeni kertben leselkedő rendőrök is megfutamodtak. Már csak ítt.-ott dördüli el egy fegyver. Henni BeeV odajött hozzájuk. — Figyeljetek csak' — kint a mi elvtársaink .... ♦ A HARCOK UTÁN NYOLC NAP telt el. A rendőrség sorban jétartóztetáso- kat eszközölt. Több miint 9(X0 férfi és asszony került börtönbe. Bunkósbottal verték őket — de senki se árulta el az elvtársekat. összeszorították ajkukat és hallgattak. Kuddel és Fietje visszagondoltok a hőstettekre, Fritzre, aki kézigránáttá! szétrombolt egy páncélkocsit., Most súlyos sebesüléssel — de biztonságban a város szélén rejtőzött. ■ ♦ Amikor Franz Kailáschke elmesélte, hogy Fritz .hogyan ugrott ki az árokból és hogy tette tönkre a páncélautót, Kuddel kényelmetlenül izgett- mozgott és szóhoz akart jutni. De nem talált kellő kifejezésre és megfogadta magában, hogy majd Fritze! fog arról beszélni, amikor majd egyedül lesznek. Minden, amit eddig megélt, jelentéktelennek tűnt fel előtte, amikor Fritzre és a többi elvtársra gondolt. Kuddel elhatározta, hogy olyan lesz mint Fritz. — Nem dobta el < fegyvert — mondta Franz az alkonyati csendben. Amikor az a parancs érkezett, hogy vonuljanak vissza, akkor elástuk őket, finom zsirpepírba csomagoltuk őket, mirttahogy azt Fritze Schulze mondta nekünk. — Előrehejolt és a két fiú szemébe nézett, mintha csak hozzájuk beszélt volna. És egy szép nap újból előhozzuk őket... Legén oyé-av&tás Gerencséren A régi népszokások közé tartozott az is, mikor a fiatal, serdülő korban lévő fiúkat legénnyé avatták. Nagy ünnep volt az. Akik már túlestek az avatáson, azoknak már senki se mondhatta, hogy: „hé gyerek, szaladj csak el egy pakli dohányért” Az már legény volt, megbecsülést érdemelt. Jogai voltak. Most már eljárhatott a lányokhoz is. Sőt meg is szólták volna, mert hát, ki látott olyan legényt, aki még a lányokhoz sem jár. Tehát ez egy nagy fordulópont volt az ember életében. A legénnyé avatást vidékenként máskép és máskép csinálták és a neve is más volt. Egyik helyen csak „legénnyé mondják” vagy „beisszák”. Gerencséren „céhölésnek” nevezik az avatást. Ott valóban fölcéhe- lik a Iegényjeiöltet. Már ez kiment a „divatból”, ahogy Vince bácsi meséli. — Az én időmben — mondja Vince bácsi — az olyan nagy ünnep volt, mint a búcsú vagy a húsvét. — Abban az időben legénybírót is választottak a legények. Ez volt a fiatalok teljhatalmú ura. Szóváltások alkalmával! döntötte el, hogy kinek van igaza. S amit ő kimondott, az ellen senkinek .se lehetett ellenvetése, mert legénybírőnak olyat választottunk, aki közkedvelt volt, erős és bátor. A legények tanácsának voltak esküdt tagjai is és violt egy táncmester, ennek volt a feladata, hogy rendezze a tánc- mulatságokat, A tanács tagjai szombat esténként összegyűltek és eldöntötték, hogy ki érdemli meg, hogy legény lehessen. Emlékszem rá — meséli Vince bácsi — hideg", csípős, de holdvilágos decemberi este volt. A kemence sarkán kuksoltam és hallgattam, amit apám mesél. Otthon ültem, mert hová mehetnék ilyenkor!? A legények a kocsmában beszélgetnék, borozgatnak s az ilyen magamfajta tüdőnek oda nem .szabad bemenni. Hát mondom, ott szo- fnorkodtam s hun apám meséjét hallgattam, hun pedig a lányokra gondoltam", hisz tizénhat éves elmúltam már akkor. Egyszer csak lánccsörgetést hallunk az ablak alatt. Hát ez meg mi lehet? Kérdőn néztem apámra, de ő csal- elmosdlyodott s mesélt tovább. Halk suttogást, nevetést hallottam, valakik az ablak alatt beszélgettek. Ki akartam nézni, hogy kik azok, de apám rámszólt. — Maradj csak, ne menj sehová, majd begyünnek. — Nem, kellett sokáig várni. A legénybíróval az élen bejöttek az esküdtek s vagy tiz-tizen- két legény. Megtelt velük a ház. Köszöntek s bejelentették, hogy — el- gyüttünk céhölni a gyereket. — Apám bólintott s egy markos legény láncot vetett át a gerendán, alul összekapcsolta. Nekem abba kellett beleülnöm s ők addig csavartak, míg a fejemmel a gerendát el nem értem, s ekkor gyorsan keresztapát kellett választani, akit az ember haláláig csak öregnek szólít. Kiválasztottam a legmarkosabbat, erre elengedtek. Leszálltam a magasból s belecsaptam egy nagyot az „öregem” hatalmas tenyerébe, majd mindenkivel kezet fogtam. Ekkor fogtam először életembe kezet a legénybíróval s az esküdtekkel. Nagyon büszke voltam. Ezzel kimondták legénynek s ami áldomást kaptam apámtól, azt oszt elittuk a kocsmába, "tt is először voltam életembe naplemente után. Másnap vasárnap volt. Reggel nem bírtam már az ágyban maradni, minél előbb meg akartam magam mutatni a lányok előtt. Reggel már mindenki tudta, hogy „föl— céhöltek”. Nagyon büszke voltam s úgy tűnt nekem, hogy tisztelettel néz rám mindenki. Még az öregek is „agyistennel” fogadták a köszönésem, pedig gyerek azt nem kapta meg. így aztán már bizton tudtam, hogy legény vagyok. A gallyakból font. sárral tapasztott kaliba a poros országút mellett lapul meg. Az utat hatalmas nemzeti, színű sorompó zárja le. Széleit belep. te a gyom, ez is arról tanúskodik, hogy kevesen járják. A sorompón innen két kilométernyire békés falucska terebélyesedik a kristályvízű patak völgyének hosszában. A völgyet Ölelő dombok déli lejtején szőlőültetvények törnek felfelé, mind magasabbra szó. ritva az erdőt. Ezen a völgyön át ki. győzik az országút, csaknem párhuzamosan a patakocskával. Kettejük közt szántók terülnek el. A repedezett bakolatú kaliba csak akkora, hogy egy heverő, kis asztal és egy szék fér el benne. Ez is elegendő arra. hogy menedéket nyújtson az augusztusi napsugarak tüze elöl. Az ágakból összetákolt asztalka mellett rangnélküli határvadász üldöge1 A sorompóntúli vidéket nézegeti semmibe meredő tekintettel. A túl- onnani hegyes vidék már „külföld” Szlovákia. Most az ő feladata ebből a; irányból védelmezni a magyar hatótokat. Kápolnai Mihály azonban mást forgat a fejében. Míg társa Búzás György jóízűen horkol a heverön, az 'i gondolatai messze — egy kárpátaljai falucskába szállnak. A háború innen szakította el őt, távol sodorva szeretett családjától., földecskéjétől Nehéz, ólomsúlyú sóhaj szakad fél belőle. — Vájjon mit csinálhat felesége, ki. lencéves kislánya, a szőkehajú Erzsiké? A háború fejetetejére állította egész életét. Elkeseredett tétlenségében fe- jebúbját vakargatja. Pillantása a falonfüggő naptárra téved. 1944 augusztus 30. Otthon javában folyik az őszi szántás. Holnapután Erzsiké az elemi negyedik osztályába indul. Neki pedig itt kell ezen az ís- tenhátamögötti helyen a napot lopnia. Nagyot léiekzet'í. szinte érezte a frissen szántott föld kesernyés illatát. Keze ökölbe szorult, mintha aj eke szarvát szorítaná. 'T'ovaszálló gondolatainak a tábori telefon tompa berregése állta útját — Halló! Kápolnai Mihály, honvéd, alázatosan jelentem, a szolgálat ideje alatt semmi különöset nem észleltünk.. Míg a telefonba beszélt, lábával horkoló társát keltegette. ha netalán a parancsnok az ő éberségére is kiváncsi lenne. Erre ugyan, nem került sor, de a mély álmából felvert Búzás már nem feküdt vissza Először szótlanul ült, majd előhúzta dózniját. s Kápolnai felé nyújtotta. A durva pipadohányt kicsit megmorzsolták markukban majd cigaret. tát sodortak és ráfüstöltek — No, még egy és félóra váltásig — törte meg a nyomasztó csendet Kápolnai. Búzás a heverön ült s álmosan bá- tüstöt. múlt maga elé, sűrűn eregetve a füstöt. — Ej pajtás, kutya egy élet ez! Csak felrúgni, aztán elmenni valahová, nagyon messzire — szólalt meg isméi Kápolnai, mintha csak olmsná a ba jtársa gondolatát. Búzás, csak jóidő múltán válaszolt. — Csak azt nem értem, hogy mit kell itt pi^skára szegezett szuronnyal védelmeznünk. Szavait néma csend követte. A két katona mélyen elmerült gondolataiba Egyszer csak távolról közeledő motor, berregés ütötte meg a fülüket. — Odaátról jön valaki — ugrott Kápainai. Önkéntelenül is puskája felé kapott, megigazította a derékszíját, töl ténytáskáját. — Miféle szél hozza erre — szólt unottan Búzás s ö is kissé rendbe, szedte magát A berregés egyre közelebbről hallatszott Az előírás szerint Kápolnai puskára szegezett szuronnyal a kezében kilépett a sorompóhoz. Utolsónak még ellenőrizte, hogy a sapkarózsa az úrral egyvonalban legyen azután ki. húzta magát A motorkerékpáros fékezett, közvetlen a sorompó előtt állt meg Kikapcsolta a motort és leszállt Középtermetű férfi, balonkabátot. ellenzös sapkát, portól védő szemüveget és csizmát viselt. Szemüvegét feltolta homlokára, gyakorlott mozdulattal le. húzta kesztyűjét, havtqos jónapot kö. szönt és megindult aS kaliba belseje felé. — Merre, merre? —k kérdezte Kápolnai puhatoló hangorc\ — A faluba igyekszem, egy kis el- ntéznivalóm akadt mondta az ér. keztl kissé ideoenes hangsúllyal Ebben nem volt semmi különös. 1 hisz gyakran jártak az odaáti tulajdonosok ittmaradt földjeiket megművelni. — Szabad az útlevelét? — Ja, igaz, majd elfelejtettem. — Gombolni kezdte a felöltőjét. Mikor az utolsó gombot is kiszabadította, hir. télén megragadta ottrejlö géppisztolyát és rákiáltott a csodálkozástól szinte megmerevedett határőrökre: — ,Fel a kezekkel, fegyvert eldobni? Hátra1 arc! Kápolnai és Búzás a lehető leggyor- sabban{ tettek eleget a parancsnak. — ni! — Felszedte a két szu- ronyos rpuskát, kiürítette a tárat és
