Új Ifjúság, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-51. szám)

1954-01-16 / 4. szám

1954. ianuár 16. „PENTEK 13 Az el»ö iilovák vígjáték ' A szlovák filmművészet a múlt év augusztusában, a Szlo­vák Nemzeti Felkelés évfordu­lója alkalmából új otthont ka­pott. Ekkor adták át Bratisla- vában az új, korszerűen beren­dezett műtermeket, ahol meg­teremtették a szlovák filmmű­vészet további felvirágzásának szilárd alapjait. Alig fél év telt el a műter­mek ünnepélyes megnyitása óta s közönségünk máris új filmet láthat, melynek címe: „Péntek 13’\ Ez az első szlovák vígjáték, az első film, amely a kolibai új műtermekben készült. A film- sAnházlatogató közönség nagy szeretettel s nagy érdeklődéssel fogadta a- új filmet. A film két világ, két nemze­dék harcát mutatja be. A harc színtere: Jozef Rebró nyugdíjas , (volt hivatalnok) családi ottho­na. A születő új harca ez, a régi, elavulófélbe- lévő múlttal. Jozef Rebro nyugdíjas családapa az idősebb nemzedék képviselő­je, aki a régi társadalomból ma­gával hozta annak csökevényeit\ berögzött szokásait, előítéleteit, elavillt erkölcsi nézeteit s val­lási elvakultságát is. Gyermekei, Ferenc és Olga, már az új, az épülő szocialista társadalom ak­tív tagjai. Az ő nézeteiket, élet- és világszemléletüket már az új környezet alakítja. Ez a két, egymástól egészen eltérő világ találkozik a Rebro családban. Természetes, ez a találkozás ko­rántsem zökkenőmentes. S a fűm pozitívuma éppen az, hogy a régi és az új összeütközéséből az új kerül ki győztesen. Jozef Rebró egész életében hivatalnokoskodott, amire 0 igen büszke. A hivatalnok az ő sze­mében mindig társadalmi rang­fokozatot jelentett' Ez a film vezérfonala, és e körül kelet­keznek a bonyodalmak és kon­fliktusok. Gyermekeit úgyszintén a t.hi- ' vatalnoki rang” megbecsülésére nevelte. Annak ellenére, hogy Ferenc szakmát tanult, atyai te­kintélyénél fogva hivatalba kényszerítette. Leányát szintén ' hivatalba helyezte el. Gyerme- ' kei számára hivatali főnökség­ről álmodozott. Szflk látókörén át szemlélve a dolgokat, ez je­lentette volna számára a társa­dalmi érvényesülés határát. A gyermekek azonban másképpen döntöttek. Számukra a falakkal, íróasztalokkal körülzárt hivatal világa már szűknek bizonyult. . Ferenc visszament kitanult szakmájához — szerelőnek, Olga pedig hajósnak. Ezt a tényt so­káig titkolták apjuk előtt. Végül is minden kitudódott. Az apa belebetegszik, dühöng. Almai hirtelen összeomlanak: Agyerme­keiből nem lesz hivatali főnök. Ám még ettől is szörnyűbb szá­mára az a tény, hogy elárulták a „hivatali rangot” és szégyent hoztak a család jó hírnevére. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a manuális munka lebecsülése Rebrónál m<g a múlt társada­lom hagyatéka. Nem tudja elvi­selni, hogy „neki csak afféle szerelő fia van”, aki most ugyan sokkal jobban keres, mint ez­előtt, de hát-nem hivatalnok. Azt nem képes megérteni, hogy szerelő fia magasabb keresete lényegében ezt jelenti: a társa­dalom a hivatalban végzett munkánál magasabbra értékeli azt, amit most végez, ö azon­ban egyre csak azt hajtogatja: „Nincs hivatala — nincs tekin­télye, jelentősége”. Haragja, el­keseredése csak akkor csillapul, amikor arról értesül, hogy fia mérnök, leánya pedig hajóska­pitány lesz Ekkor az idősebb Rebróban megmozdul valami. ■ Ha még nem is tudatosítja. de tu ’dat alatt m‘■ érzi, látja Hogy ma megváltozott a manuális munka és megváltoztak az em­berek is, akik ezt a munkát vég­zik. Rendszerünk megadja a le­hetőséget. hogy a munkások is tanulhassanak, a kiváló munká­sok pedig mérnökök, értelmisé­giek lehessenek. Ez a bizonyos fokú tudatraébredés fontos pont Rebro életében. A film azonban e tény mellett kissé elsiklik, nem érzékelteti eléggé ezt a vál­tozást. Rebro lassan megnyugszik. A családi nyugalom azonban nem tart sokáig. Ferenc nősülni szán­dékozik, Olga szintén lakoda­lomra készül. Ez magában véve nem is volna hiba. A bonyo­dalmak a valláskérdés körül bo- gozódnak. Ez napjaink kérdése, valóban a régi találkozása az új­jal. Rebro nagyon vallásos em­ber s így nevelte gy rmekeit is. Azonban mint a filmből kitűnik, ez a nevelés nem volt a leg­eredményesebb. Rebro ragasz­kodik ahhoz, hogy a család le­endő tagjai vele egyvallásuak legyenek. Itt újabb problémák merülnek fel: az egyik felekezet nélküli, a másik pedig luterá- nus. Rebro vállalkozik rá, hogy saját vallására kereszteli át őket Egy pénteki napon indul el, hogy megtegye a szükséges lé­péseket, Rebro pénteken soha­sem evett húst, mivel ezt a val­lása tütotta. Most a siker érde­kében azzal akar az égieknek kedveskedni, hogy böjtöt tart A család többi tagját is eltil­totta a húsevéstöl, s a papokra hivatkozott, akik szerinte szer­dán is böjtöt tartanak. Elindul a plébániára, hogy megbeszélje az átkereszrtelés —ifjúság' &lni, sokáig élni. ti ügyét. S ahogy benyit az ajtón, az egész életében hívő ember szeme elé elképesztő látvány tárul: a plébános csirkesültet falatozik. Rebro szinte beleszé­dül a látványba. Ez a pillanat jelenti Rebro életében a fordu­lópontot. Hosszú lelki vajúdás áll be. Ha véglegesén nem is omlott össze benne a régi világ, de erősen megingott. Olyant ere ez, mint amikor a mesékben hí­vő gyermek tudatára ébred, ■hogy a mesevilág megközelíthe­tetlenül távol áll a valóságtól. Egy ilyen fordulat az ei ibér életében sok belső küzdelmet, vívódást jelent. A film ezt a fordulatot kissé leegyszerűsítet­te. A fűm legszebb pillanata, mégis az, amikor Rebro szom­szédjával, Kleofással beszélget kínos, szinte fájó gondolatairól. „Hát úgy éltünk mi egész éle­tünkben, ahogy kellett volna?” — kérdezi inkább önmagától. Majd levonja a végső következ­tetést „Korhadó ágba kapasz­kodtunk s most érezzük, ahogy lassan szétmállik kezünkben.” Kleofás alakja a filmben szé­pen kidomborítja az érlel ődés folyamatát. Ö jól ismeri a pap­ságot, hisz mint harangozó, ti­zenöt évet közvetlen környeze­tükben töltött. Egyszerű, rövid, ám meggyőző szavakkal nyug­tatja meg barátját: „Ne gyötörd magad miattuk, én jól ismerem őket. Tizenöt évig szolgáltam őket, s öreg éveimre, ha az ál­lam nem adná azt a néhány száz koronát, hát még nem is sakkozhatnék” (a sakkozás ked­ves szórakozása). A film igazi mondanivalóját vidám, a mindennapi életből I" <" veink tes- k svne sé, érdekessé. Az esemény víg jelenettel, kettős házassággal ér véget. A „Péntek 13” nagyon, is idő­szerű kérdést elevenít meg Me­részen belevág a ma problémái­ba. Ha a megoldás nem is min­den esetben a legjobb, legsike­rültebb, mégis érezzük az új társadalom erejét, győzelmét a régi felett. Nem könnyű a múlt o„ ■*n~"r<r'k ,nmgyökeret vert. berögzött nézetek, csöke- vények ellen harcolni. A film ezt tűzte ki célul. S megálla­píthatjuk. hogy minden hiányos­sága. fogyatékossága ellenére is sikeresen oldotta meg ezt a fel­adatot. Am a film értékét nemcsak abban kell látni, hogy ez az el­ső szlovák vígjáték, összehason­lítva a felszabadulás utáni cseh n O’ t -j-' '-kai. leszöOP*hetin* hogy hatalmas lépést jelent az újtípusú vígjáték megteremté­sében. I ZS1LKA LÁSZLÓ „Ügy én óhajtom a halált, apám, Kérlek, szerezz nekem koporsót, Egy kis fehér koporsót, Olyan fehéret, mint anyámnak az arca. Vitess a temetőbe És tégy a öld alá... A holtak olyan boldogok, Mert nem éheznek ők.” t me, ruhát öltött a nyomo- rúság. Ruhába bújt az élet, cifra, beszélő ruhába és vádol. Az élet vádolja az életet. Az embereket a világot, a létezést, — mindent. Vádol az alig fel- cserepedett gyermek. Vádolja az apját, akinek teste és vére, az anyját, ki világra szülte őt. Vádolja a meleg, puhabélű ci­pót, mely messze elkerüli aszta­lukat, vádol, mert hideg tűz- -*> '-nél kuporog a család. Vá­dol, mert az élet — nem élet. Megfellebbezhetetlenül tör fel a gyermek lelkének mélységé­ből az őszinte sóhaj: El, el... ebből a világból! S hová? Már mindegy. Akár a föld alá is, csak el! Igen. igen. a föld alá. mert a holtak már olyan boldo­gok ... Sajnos, Petőfi Apostolának halált sóvárgó fia nem egyedül volt. A múltnak nem ő az egyet­len éhező csöppsége, akinek ilyen sötét gondolatok születtek agyában. Ismertem egy anyát, még ma is él, aki minden este — kielé­gítő vacsora híján — főzött mákhéjlével ringatta álomba éhezi! gyermekeit. Egy másik asszony, végső el­keseredésében, mert a Királyi Árvaszék nem volt hajlandó megkönyörülni gyermekein, vi­lággá ment. Ugyanis a gyerme­kek-elhelyezésének az volt a fel­tétele, hogy „árvá1- legyenek”, így tehát árvák lettek. Világgá ment, sohasem látták többé. A „csecsemő elásása” a nyo- mortanyáüon nem volt újság. Megszületett, élt egy pár per­cig, (ha ugyan élet)... és meg­halt. Még a kutya sem ugatott utána. Esetleg az anya ejtett ér­te egy-két eltitkolt, fájdalmas sóhajt.: Hej, ez a nyomorúság, rv e elég! Tapodtat sem to- U vább! Ha ma élne Petőfi, bizonyára másról szólr a a verse. Ma ta­lán éppen egy újítóról, élmun­kásról, vagy tán egy öregem- | bérről írna. Egy olyan öreg em- | bérről, aki,... aki élni akar. Még nagyon sokáig élni Száz és száz ilyen emberrel találkozhat­na. Nálunk is, Magyarországon is, más szabad országban is. Talán az öreg Hlavácsek bá­csit keresne fel. Róla szólna az új vers. Az élet verse. rí atvar yolc éves, aprósze- mű, hajlotthátú öregember. Hlavácsek János. Osztravai ka­zánfűtő felügyelő. Még tartja magát. Pedig már galambősz a feje. Az üdülőtelepen ismerked­tem meg veit, Krkonoseban. A domb lábánál, a lejtőn síe­lők tarkították a gyönyörű tá­jat. A hegyre igyekeztek. Ott jö*t az öreg Hlavácsek is. Hátul kapaszkodott, szánkót húzott maga után. Megvártam. Már ismertük egymást, tegnap este találkoz­tunk. ö cseh, én magyar. De értjük egymást. Segíteni akartam neki a szán­kóhúzásban. Nem engedte. Mo­gorván rántotta el a spár|át szo­rító, kesztyűbe bujtatott kezét. Neki ne segítsen senki. Mi ő?... nyomorék, vagy mi... ? A szén­portól megbámult barázdák sér­tődötten futrttak össze a hom­lokán. -ztán elnézett, arra a másik oldalra. Ilyenkor mindig így csinál. Olyan ez, mint ami­kor a i ’yon szépet álmodó kis­leány édes álmát megzavarja va­laki. A valóság révedése. A va­lóság pedig az, hogy ő, Hlavá­csek János, osztravai kazánfűtő- felügyelő, akit jó munkájáért küldtek üdülni az elvtársak, 5 |%yt ár a domb tetején voltunk, de még mindig nem szól­ítunk egymáshoz. Kínos, feszült percek. Kár volt megbolygat­nom lelki nyugalmát. Nagy nehezen felengedett a hangulat, ő beszélt. Halkan, su­sogva, mint1 a minden monda­tával valami titkot akarna el­árulni. Az első világháború képei je­lennek meg szavai nyomán. A srapnelltől megsebesült Hlavá­csek János, a tüzér, a délceg „strázsamester”. Majd a fele­sége, s a gyerekek. Hat gyerek. És utána,... utána az élet. — Munka, végnélküli robot. Har­mincöt év a kazánházban. Hej, ha beszélni tudna az a harminc­öt év. És mégis fiatal ez az ember. Már a szánkón ült, indulni készült lefelé, amikor magához intett A fejemet magához húzta így súgta rezgő hangján a fü­lembe: — Fiam, úgy szeretlek, mint saját véremet, csak egyre kér­lek, hogy soha többet ne tarts engem öreg embernek. Mert ez fáj nekem... A zánk* nesztelenül tűnt el a szemem elől. Valahol már lent száguldhatot a völgyben, a csobogó hegyipatak partján, én még mindig egyhelyben álltam, mintha a láb? i a földbe gyö­kerezett vo a. Szívemig hatolt a tudat, hogy ez az ember még élni akar. Élni, sokáig élni, ta­lán még száz évig ... Igen, ez a valóság. KARDOS ISTVÁN. hatvannyolc éves. Ez a valóság. Hatvannyolc év! De ő érről nem akar hillani... Fejemet magához húzta, úgy súgta rezgő hangján a fülembe„• rendelkezésünkre. Mindezt a Nagy Ok­tóberi Forradalom győzelmének ered­ményeképpen a bolsevik párt és a szovjet kormány gondoskodása révén kapjuk meg. Nálunk a munka becsület, dicsőség és hősiesség dolga lett. A normámat 160—180 százalékra teljesítem és nem sajnálom erőmet, hogy felvirágoztat­hassuk hazánkat. Itt ülnek Marija Mo- lotkova és Gennadij Szolovjov, kom- szomolisták, akik munkájukkal elnyer­ték a műhely legjobb sztahanovistája címét és fényképük a dicsőségtáblára került. Elhatároztam, hogy kiegészítem Fai­na Sznyegireva hozzászólását. Guscsin leningrádi mérnök járt az Egyesült Államokban. A Népnevelő cí­mű folyóiratban közölték cikkét arról az önkényről, amely Amerikában ural­kodik, abban az országban, amelynek burzsoa „demokráciáját” az égig ma­gasztalják, beszélt a dolgozó tömegek jogfosztottságáról. A cikk tartalmát elmondtam hallgatóimnak. Pjotr Konsztantínovics Jemeijanov, üzemünk főmechanikusa is járt az Egyesült Államokban. Hallgatóimat emlékeztettem arra, mit mondott Je­meijanov plvtárs a munkások gyűlésén. — Pjotr Konsztantinővics arról be­szélt, hogy ha az Egyesült Államokban egy munkás vagy annak családtagja megbetegszik, az orvosi kezelésért drága pénzt kell fizetni. A gyógyszerek megvásárlása is több dollárba kerül. Ha a beteget kórházba kell szállítani, a kezelési költséget előre ki kell fi­zetni. Ezután fizetnie kell még az éle­lemért, gyógyszerért, az orvosi vi­zitért, sőt a kórházból való távozás után még a kórházi lepedő, asztalken­dő, törülköző, stb. használatáért is .pénzt kémek. A munkások nyomorúságos kunyhók­ban élnek, mert a többé-kevésbbé al­kalmas lakásokért havi bérüknek lega­lább ötven százalékát kellene lakbér­ként kifizetniök. Nálunk, a Szovjetunióban az orvosi kezelés díjtalan, a lakbér nem több, mint a havi bér 5—8 százaléka. A munkás, a becsületesen dolgozó ember országunkban már olyan magaslatra emelkedett, amilyenről a tőkés rabság jármát hordó emberek még csak nem is álmodhatnak. Nálunk a munkások­ról, dolgozó emberekről dalokat és költeményeket írnak, az írók könyvei­ben, a művészek alkotásaikban örökí­tik meg őket. A legjobb sztahanovis­ták képei ékesítik a kerteket, parkokat és klubokat. Ezért szeretik a szovjet emberek olyan nagyon a szovjet szocialista ál­lamot. Erről a szeretetről és büszke­ségről kitünően ír Majakovszkij: „Vers a szovjet útlevélről” című költeményé­ben. Olvassátok, irigyeljetek: én a Szovjetunió polgára vagyok! (Képes Géza fordítása) Hallgatóim komoly, önálló munkájának eredményei „A szovjet szocialista állam” című anyaggal kapcsolatos beszélgetés során számos kérdést intéztem hallgatóimhoz a szovjet választási rendszerről. Lida Ivanova kért elsőnek szót és választási rendszerünket jellemezte. Többek között beszélt a Szovjetunióban élő nemzetek egyenjogúságáról is. A szovjet hatalom megmentette a Szovjetunió legtávolabb’ keleti vidékei­nek és az északi határterület legkisebb népeit is, akik a cári viszonyok mellett kipusztulóban voltak. Most, a nagy orosz nép segítségével, korlátlan lehe­tőséget nyertek gazdaságuk és nemze­ti kultúrájuk fejlesztésére. Nemrégiben olvastam Dzsanszki Kimonkp udegej író „Ott, ahol a Szukpaj folyik” című könyvét. Hol volt lehetőség harminc évvel ezelőtt arra, hogy egy ilyen könyv megjelenjék? A kis udegej nép­nek még saját írásjelei sem voltak, most pedig a mérhetetlen szovjet haza többi népéhez hasonlóan élvezheti a kultúra minden vívmányát, tevékenyen részt vesznek az államigazgatásban, saját képviselőjüket választhatják meg a legfelsőbb hatalmi szervekbe. Ezután Lida Ivanova a Szovjetunió térképéhez lépett és megmutatta a nyenyecek, tajmírok és csukotok nem­zetiségi területeit, ahol a távoli észak népei élnek és dolgoznak. A térkép a tanulókör nélkülözhetet­len segédeszköze. Lida Ivanova felszó­lalását Gennadij Szolovjev egészítette ki. — A burzsoa törvényhozás számos korlátozó akadályt állít a választók elé. Műveltségi, vagyoni, életkor és egyéb cenzusokat — mondta Szolovjev. — A tőkés országokban különösen a dolgozó ifjúság jogfosztott. A burzsoá­zia fél, hogy a dolgozók tömege és különösen az ifjúság, tevékenyen részt vesz a társadalmi életben, ezért igyek­szik elvonni a politikától. Az Egyesült Államokban a szenátusba például csak olyan emberek választhatók be, akik elérték harmincadik életévüket és le­galább hét éve az USA állampolgárai Áz Egyesült Államokban, hivatalos ada­tok szerint, több mint ötven korlátozó cenzus van érvényben. Érvényben van a műveltségi cenzus, amely az állami tisztviselőknek lehetővé teszi, hogy a választópolgárokat levizsgáztassák az alkotmány ismeretéből és annak he­lyes értelmezéséről. Ezzel az ürügy­gyei többmillió polgárt, dolgozókat és különösen négereket zárnak ki a választásokból. Az Egyesült Államok haladó ifjúsága 1944-ben harcot indí­tott a korhatár leszállításáért és azért, hogy már 18 éves ifjak is választhas­sanak. Az amerikai burzsoázia azonban elutasította a haladó ifjúság követelé­sét és ezt azzal indokolta meg, hogy a 18 éves ifjak még nem eléggé fej- . lettek, nincs elég „gyakorlati tapasz­talatuk”, politikai érettségük, stb. Ugyanakkor a tőkések „nem vonják kétségbe” az ifiúmunkások és paraszt­fiatalok jogait és még a gyermekeket is könyörtelenül kizsákmányolják a gyárakban, üzemekben és farmokon. — Az ifjúság csak a Szovjetunióban szabad és boldog — folytatta Gennadij Szolovjev. — Ifjúságunk az egész nép­pel együtt tevékenyen ré6zt vesz az államigazgatásban, választhat és meg­választható az államhatalom bármely szervébe. Hallgatóim pontos és értelmes fel­szólalásait igen nagy megelégedéssel hallgattam. Tudtam, hogy az elmúlt héten legtöbbjük igen sokat tanult, j hogy tökéletesítse tudását. „A szovjet j szocialista állam” című anyag tanul- 1 mányozásánál javasoltam hallgatóim- i nak, hogy olvassanak el néhány cikket a Novoje Vremja és a Ogonyok című folyóiratokból. Hallgatóim sok példát említettek az általam megjelölt forrá­sokból. Feltártam, hogy mi a gyökeres kü­lönbség a Szovjetunió és a tőkés álla­mok választása között és idéztem Sztálin elvtárs 1937. december 11-i választási beszédéből a következő rész­letet: í „Általános választások lefolynak és előfordulnak egyes kapitalista, úgyne­vezett demokratikus országokban is. De milyen körülmények között mennek ott végbe a választások? Az osztályok összeütköznek, az osztályok ellenséges­kednek, a kapitalisták, a földesurak, a bankárok és a kapitalizmus egyéb cá­pái nyomást gyakorolnak a választók­ra. Az ilyen választásokat, még, ha általánosak, egyenlők, titkosak és köz­vetlenek is, nem lehet egészen szabad és egészen demokratikus választások­nak nevezni. Nálunk, a mi országunkban, ellenke­zőleg, a választások egészen más kö­rülmények között mennek végbe. Ná­lunk nincsenek kapitalisták, nincsenek földesurak, következésképpen nincs is nyomás a birtokos osztályok részéről a birtoktalanokra. A választások nálunk a munkások, a parasztok, az értelmi­ség együttműködésének' körülményei között, ez egymás Iránti kölcsönös bi­zalom, mondhatnám, kölcsönös/ barát­ság körülményei között mennek végbe, minthogy nálunk nincsenek kapitalis­ták, nincsenek földesurak, nincs ki­zsákmányolás és tulajdonképpen nincs is, aki nyomást gyakorolhatna a népre, hogy akaratát meghamisítsa. Ezért van az, hogy a mi választá­saink az egyedüli, valóban szabad és valóban demokratikus választások az egész világon”. Sztálin elvtársnak ezek a szavai hoz­zásegítették a hallgatókat ahhoz, hogy még alaposabban megértsék az egész nép nagy ünnepének, a Szovjetunió Legfelső Szovjetje 1950. március 12-i választásának hatalmas jelentőségét. Sok hallgató először teljesítette azt a megtisztelő állampolgári kötelességét, hogy részt vett a szovjet állam leg­főbb államhatalmi szervének megvá­lasztásában.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom