Új Ifjúság, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-51. szám)

1954-03-06 / 18. szám

1954. március 6.

9------------------------------------- ÚIIFffiSÍS-------------------------------------KÉT NAGY TEMETÉS ÉS AZ EMBEREK

^ eres Péter „Ukrajna földjén’’ című riportkönyvében, — amelyet a magyar parasztküldöttséggel tett szovjetunióbeli látogatása után írt, — olvastam néhány szívreható sort. Veres Pgter és Dobi István Sztálinnal beszélget a magyar-szovjet barátsági szerződés megkötésekor. Csak egy pár szót váltottak, de abban a néhány szóban benne volt mindaz, amit a nagy Sztálin a magyar parasztság írójának mondhatott, s amire a meleglelkű magyar parasztíró kiváncsi volt. Amikor olvastam. Sztálin szavai olyan forrósággal öntötték el a szívem, hogy ha visszaemlékszem rá, lángolva gyulladnak fel megint bennem. Beszélgetésük végén mosolyogva fordult Sztálin Veres Péter felé, azzal a bölcs mosolygással, amit olyan jól ismernek azok, akik látták Öt, vagy beszéltek Vele és azt mondta: ,,A paraszt meg hallgat, hallgat, közben ellátja kenyérrel a világot..

Aki ismeri Sztálin életét, útját, beszédeit, a forradalom végigvívása és a szovjethatalom telepítése közben írt elméleti munkáit, az tudja, hogy Sztálin nemcsak elméleti munkákból és szülőfalujából, Goriból ismeri a parasztot, hanem a vezér s a nagy teremtőereje szervező tekintetével lát a parasztok múltjában, jelenében és jövőjében. Ismeri a parasztot, nemcsak az oroszt, hanem a magyart is. Ezért t>olf olyan csodálatos hatással az íróra, meg én rám

i- a néhány szó.

Ez a pár szó végigdobolt az agyamon, zúgni kezdett a fülem s hevesen verni a szívem. — Képzeletemben hirtelen végigzajlott minden, emit eddig tudtam a parasztról, láttam, hallottam, vagy olvastam róla: Iskoláskönyvem jobbágyparasztjának képe, amint az úr kocsija mellett szalad, maga mellett gurítva -a pótlásként szolgáló kocsikereket arra az esetre, ha netalán kátyúba törne az úr kocsija; későbbi tanulmányaim Budai Nagy Antala, a ,,Tűz- kehely” — huszita parasztjai, Dózsa György zúduló parasztserege, a Bánk Bánnak panaszkodó Tiborc és végül Ludas Matyi. Olvasmányaim mind feltódultak az emlekezetembe, s úgy tűnt, mintha az egész világot látnám rajtuk keresztül. Andersen Nexő Lars Peterje, Móricz Zsigmond élő parasztalakjai, közülük különösen Kis János figurája, John Steinbeck tönkretett amerikai parasztjai, Tom Joad, Veres Péter Balog Jánosa vagy Kiss Gábora, mint az egész emberi társadalom parasztságának megtestes’tifi jelentek meg előttem. Ezeknek az óriásra nőtt parasztalakoknak rajzában véltem felfedezni a parasztsorsnak azt a kis töredékét is, ami gyermekkori élményeimből sugárzik felém. — Falum és környékének parasztsága nagyon hasonlít Szabó Pál „Lakodalom — keresztelő ■— bölcső"-jének parasztjaihoz. Még a sajátuken dolgozó falumbeli kisemberek is a kapitalista paraszti életforma legmélyére züllesztve éltek; dolgozni inkább csak elkeseredettségből dolgoztak, s földjeiken úgy siettek, kapkodtak, mintha attól a sejtelmes gondolattól űzve dolgoztak volna, hogy a bizonytalan holnap elragadja tőlük a földet, vagy őket a földtől.

Tj miékezetemben kitörülhetetlenül él egy J-1 kép. Egy forró júliusi napon holtan hoztak haza a határból egy párholdas kisparasztot. Sokat küzködött, szívós, ■ öregember volt. Azt mondták, hogy a határban találtak rá a tarlón. gutaütés érte s nem akarta kiengedni a kezéből a búzakévét. A szegény öreg aki még az utolsó rángasaival is a földhöz tapadt, ott feküdt a búzahordó hosszúszekéren porosán és pirosán. A fél falu összeszaladt és őszintén sopánkodott, szörnyülködött a kocsi körül. A tömegből valaki felkiáltott:

— Jaj, Margitunk! Ki mehettél volna vele, ha ott vagy, akkor talán nem esett volna meg vele ez!

A halott ember felesége végtelenül elkín- zottan nézett a hang felé, a ki nem mondott fájdalom tébolyultságával. A többiek meg csitították a közbeszólót:

— Hallgass már! Éppen most kell ilyet mondani!?

Nem a hirtelen halál volt szörnyű, hanem a szociális tragédia nagysága. A bizonytalan kenyérért utolsókig való harc, a forrón tűző nap, a tásadalommal és a természettel szemben tehetetlen kisparaszt hiábavaló küzdelme.

Előttem hasadt fel egy tehetetlen átokkal a végsőkig gyótiölt paraszt minden keserűsége is ezerkilencszáznegyvennegy októberében, amikor a legsötétebb mélységbe rúgta az országot a fasizmus és rosszemlékű kormánya. szitáló őszi esőben egy paraszt- ember a falumban ijedten szaladt ki a kapuja elé. Könnyekkel küzdve nézett a gyorsan távolodó német kocsik után. Utolsó kis szénáját

MIKUS

pakolták fel s a lovait kocsijuk saroglyájához kötötték. Tétován nézett szét a tanácstalanul álló szomszédok között, szemében furcsa riadt- ság ült s valamit motyogott, hogy. „Hát lehet ez? ... Emberek!... valamit csináljanak ...” — aztán keservesen, elcsukló hangon elkiáltotta magát, öklét a szaladó kocsi után rázva:

— Hogy az úristen szakassza rájuk az eget’ S megtörtén vánsznrgott be a házba, de szemében ott volt a bizonyosság, hogy: tudja, miért van mindez ,

H,

árom hónappal később megint hallottam ezeket az embereket, azt is, akinek majdnem mindenét elvitt a front által okozott tűz. meg azt is, akinek lovait vitték el a németek. .. Kölcsönkért meg aiándék lovakkal, orosz lovakkal hordták a havas szalmát a rakodóról, mi meg apámmal két kötélbe szalmát gyömöszöltünk. Ezek a napok boldog napok voltak, csak úgy csordult az emberek arcáról az ö öm Örü'tek az egymással való találkozásnak, számba vették magukat, egymást. Azt mondtak apámnak:

— Hidd el, hogy még egyszer nem élnénk át ezt. Kenyéren meg vízen is meg!eszek szívesen, csak tudjam végre azt, hogy egyenesbe

SÁNDOR

lin mellszobrával. Előtte való napon kiPönös gonddal szereltek be rádiót ebbe a terembe. Reggel nyolc órára az egész falu összegyűlt. Ahogy jöttek, csöndesen köszöntgettek egymásnak s leültek. Halkan beszélgettek s csak időnként lehetett hallani egy-két köhintést. Megható volt látni a tisztesen feketébe ö’tö- zött öreg parasztokat., öregasszonyokat. Ilyen tisztességgel csak egy esküvőre vagy temetésre mennek a falusi öregek. Azzal a méltósággal, ahogy a lócákon ii’tek és hal’gattak ezek a bölcs öreg parasztok, csak egyszer-kétszer találkoztam életemben.

Vájjon mit erezhettek nagy hallgatásukban; Csendes, óvatos meghatottságukban? Hiszen annyi mindent megéltek, annyiszor feszítették meg az erejüket és annyiszor csalódtak, annyi oldalról kanták a pofonokat életükben, hogy egy körilkön kíru’áHó haláleset nem mozdította i:nIna meg, nem öltöztette volna ünnepi feketébe őket.

i Nem egíjszerű haláleset volt számukra Sztálin elhunyta. Viselkedésükön megjátszott, hogy történelmi jelentőségben áll előttük a halál, ami az egész világot megrázta. A temetés óráiban az öregek, akik már csak otthon üldögéljövünk. Elég volt már az eddigi életből, hogy ott süllyedjen el.

Nem volt szokatlan ennek az embernek a szájából hallani ezeket a szavakat. Ha nem is mérte fel teljesen a történelmi fordulat nagyságát, ha nem is tudta a világ dolgaiban rendezni a kérdéseket, mindenesetre ítéletet mondott ki saját maguk sorsa felett a sokat törődött parasztember okfejtő gondolkodásával, aki már sehogy sem tudta megtalálni célját a kegyetlen gazdasági törvényektől kormányozott paraszti élet tőkés viszonylatai között. Ahogy (1 mondta: sehogy sem bírta elérni számítását. Ez a sirám a közelmúH kirabolt parasztjának ajkáról tisztábban hangzik, mint a feudális rendszerű parasztságéról, aki időben is, kultúrában is távolabb van. de mindenképpen egyet jelent; a falu évszázados keserűségét, »einyomottságát.

Amikor hírül hozták az újságok Sztálin halálát, a tóduló emlékek között újra felkongtak bennem a szavak s úgy tűnt, mintha előszóval mondta volna: ,,A paraszt meg hallgat, hallgat. közben ellátja kenyérrel a világot..

Pár nappal később, amikor láttam a nagy halott iránti tiszteletet, a gyász őszinte kifejezését, egyszerre felderengett bennem valami, amit csak úgy tudtam magyarázni magamnak, hogy a szlovákiai paraszt, a szlovákiai magyar paraszt is már rálépett az új útra, s ezen haladva megérezte Sztálin halálában a veszteséget. Persze, ez sokkal több, mint ahogy azt egyszerű szavakkal ki lehet fejezni.

A fél világ gyászba borult. Mindenki érez- te, hogy Ö volt az. aki félévszázadon keresztül hordta a szivén a világot s végső szívdobbanásáig keze utolsó mozdulatáig dolgozott az emberi társadalom újjáteremtesén. Az emberek, akik csak néha veszik észre, hogy mennyire megváltoztak, hogy mennyire új világ új emberei, hogy mennyire megváltozott a i'iszonyuk a ^családhoz, a faluhoz, az államhoz, az egész világhoz, egyszerre csapásnak erezték Sztálin halálát.

A faluban a lalu embereivel együtt hallgattam a temetést a rádión keresztül együtt vettem részt velük gyászünne ősegükön .4 kultúrteremben jelkepes ravatalt állították fel Szidnék, feketébe d.tözve mentek el a gyászünnepségre, a fiatalabbak meg — az állami birtok és szövetkezet dolgozói — a földekről jöttek be, hogy'egy se hiányozzon közülük, hogy egyikük életéből se hiányozzanak azok a megrázó percek, amikor Sztálin koporsóját válluk- ra emelik leghűségesebb munkatársai.

Az öregasszonyok könnyeztek, az öreg parasztok meg hallgattak lehajtott fejjel. Kibo- rotváltan, fehér ingben, fekete ruhában ültek és hallgatták a rádió gyászzenéjét. Egy csomó ősz, vagy deresedő fej. egy csomó ölhetett kérges parasztkéz, egy csomó tiszta parasztszem, egy csomó keserű élettapasztalat ült a nagy ravatal előtt s elgondolkodva hallgatta a íá- dióból kiszűrődő gyászzenét és a búcsúbeszédeket. Egy fiatal asszonyka, akinek két év körüli karonülü kisgyereke elkezdett sírni, ijedt, szinte bocsánatkérő piros arccal futott ki gyermekével, hogy ne zavarja vele az ünnepséget s megható volt, ahogy kint az ablak eiíltt beszélt hozzá:

— Kisfiam, nem szabad sírni, csöndben légy. Sztálin bácsit temetik must. Ilyenkor csöndben kell lenni, tudod-e?

Nem értették a gyászzenét se, a búcsúbeszédeket se, de a gyász méltó volt hozzájuk, mert megérezték, hogy a haivtt hozzájuk tartozik. Éppen úgy, mint ahogy Szabó Pál írta „A Hegy uyász"-ban, hogy Zsuzsa nénje Sztálin nalaiat csak úgy tudta kifejezni', hogy: „ez egy Nagy gyász'.

Akkor értettem meg s éreztem át nagyon melyen, hogy Sztálin meg a nép között, hogy Sztálin meg a szlovákiai magyar paraszt kozott elszakíthatatlan kapcsolat van. A kapcsolat számtalan nagy es kis esete között egyszer Sztálin ezt úgy fejezte ki, hogy: „a paraszt meg hallgat, hallgat, közben ellátja kenyérrel a világot." A paraszt pedig — a szlovákiai magyar paraszt is — úgy, hogy Sztálin temetésen mint hozzátartozója lemetesen jelent meg. Magatartásukon ott érződött az emberi méltóság új érzésé, hogy a gyász az ö gyászuk, s. hogy a temetes az ó tiszteletadásukkal lehet nagy, s ez olyan büszkeséggel töltötte el őket, mint az, amikor falujuk, rokonuk, csaladjuk halottjának gyászolói az ő részvétükre, gyászukra számítanak. S olyan bánattal, olyan elgondolkodóan vettek részt benne, mintha az (1 közösségükből temettek volna valakit.

' Ai

i ’ apókkal később, amikor egy újabb szomorú hír terjedt el, hogy meghalt Klement Gottwald elvtárs, hasonló érzésekkel találkoztam ugyanazon emberek között. A faluban a nemzeti bizottság irodájában egy emlékkönyvbe írta be a falu népe a nemzeti gyász napjaiban gyásza kifejezését. Negyedóránként nyílt az ajtó, gyerekek, asszonyok, férfiak: falu emberei léptek be rajta, leültek az irodaasztal melle és írták az emléksorokat a könyvbe. A harmadik napon délelőtt — a temetés előtt pár órával — egy hetven év körüli öreg paraszt- ember nyitott be. Egyideig senki ügyet sem vetett rá, tanácstalanul álldogált, kalaplevéve. Bizonyára kérni akarta azt a könyvet, amibe Gottwald elvtársnak az emlékére írtak, amibe az ő menye is írt. Amikor öreges bizonytalan tájékozódással rájött, hogy előtte éppen abba a könyvbe ír két asszony, odaállt ö is az asztalhoz. Az asszonyok azoknak az embereknek a tanácstalanságával gyötrődtek a könyv felett, akik kevésszer fogalmazzák meg mondanivalójukat írásban. Végül mégis döntöttek, beírták azokat a sorokat, amiket már előbb kiolvastak o könyvből, és a legjobbnak találtak, azután a belső zavarnak azzal a jelével arcukon, hogy nem találták meg saját szavaikat érzésük kifejezésére, felálltak és indultak kifelé.

Az öregember odament a könyvhöz, reszkető kézzel választgatta szét a könyv lapjait s fogta meg a tollat és szemmelláthatóan kínos kö ül- ményességgel írni kezdett a könyvbe. Nem írhatott le többet egy sornál, mikor felállt és jeszketö ősz fejével hozzám fordult, becsületes, tiszta, öreg szemét rám emelte és magyarázkodni kezdett:

— Nem látok jól szemüveg nélkül. Haza kell menni érte. Elballagott s mivel valahol a falu vége felé lakott, csak egy jó negyedóra múlva jött meg. Leült és újra hozzáfogott az íráshoz.

Odaáll tam mellé és néztem az öreg, írástól elszokott kezének mozgását.

„Sok szeretettel küldöm tiszteletemet Gott- wald elvtárs halálára, fájdalmasan értesültünk elnökünk haláláról. Béke hamvaira" — jöttek ki a sorok az öreg hetven éves paraszt keze alól. Miközben írt, nagy fehér bajusza alatt reszketett frissen borotvált, ráncos ála. Végignéztem rajta. Nagy fekete félkabátja, kopott, tiszta fekete nadrágja, gondosan fényesített ráncos csizmája, agyonmosott fehér ing je és a kalapja, mind ünneplő ruhadarabok. Viselkedése is ünnepi.

— Eljöttem én is — mondja — beleírni ezt- e. A menyem tegnap volt, de engem nem írt alá. Hát eljöttem én. Az este szóltam éppen, hogy aláírt-e engem? Azt mondta, hogy nem. Mert úgy van az, hogy a meny nem gondol úgy az emberrel, mint a feleség. Az meg már nem él. Azért jöttem oszt én el, mert én sem akartam kimaradni.

Tgy viselkedtek az emberek, a falusi dolgozók Sztálin és Gottwald halálakor. E- zek az emberek egyre jobban feszítik le magukról a paraszt elnevezést, az évszázados név burkát, de egyúttal gondolkodásmódjának régi formáját is. S ez nem megy könnyen, ment az évszázados tulajdonhoz való kötelességtől „a saját maga ura” hamis érzésétől — még akkor is, ha ez a „saját maga ura”-ság csak nyomorúságos életviszonyokat teremtett számára, — a paraszti életfelfogástól, a hosszú időkön át tartó vegetáló avult munkaformáktól s az ehhez hozzanött észjárástól kell teljesen megszabadulnia. 6’ ez a parasztság, — amely meg tudta különböztetni a múltat a jelentől azzal, hogy életét napról-napra új módon rendezi be, amely ma belép a szövetkezetbe, részt vállal közös gondjaik irányításúban, gyermekeit iskolákba tanulni küldi, amelynek a világ dolgairól rtaról-napra változik a felfogása, ez a parasztság Sztálin halalat veszteségnek érzi, s a nehézségeket már az új paraszt gondolkodásával és érzésével viseli, fez a parasztság egyre jobban azon az úton van, hogy az új gondolkodás, a világhoz való új viszonya teljesen el- tcltse a lelkét.