Kiss Elek (szerk.): Az Unitárius Zsinati Főtanács 1938. október 2-4. napjaink Clju-Kolozsváron tartott püspök beiktatással és lelkészszenteléssel egybekötött évi rendes üléseinek Jegyzőkönyve (Kolozsvár, 1938)
nyitói, vezetői az intelligens középosztályból kerültek ki, amely testtel, lélekkel, anyagilag és erkölcsileg védte azokat az erőtartalékokat, amelyeket az Unitárius Egyház szellemi és anyagi téren áthozott a múltból. Ez az egyházfenntartö elem ma nagyon megcsappant létszámában és meggyöngült anyagi erejében. A körülmények parancsoló szüksége intett arra, hogy pótoljuk a megüresedett helyeket onnan, ahonnan természetszerűleg kell és lehet pótolni, vagyis az unitárius vallásközönség köznépéből, falusi embereink közül. Legutolsó alkotmányreformunk, amely 1923-ban jött létre, már számol a megváltozott körülményekkel s megtette a köri- és egyházközségi-, főtanácsi képviselet útján a kezdeményező lépéseket az általam már több ízben nép-egyháznak nevezett közösség kiépítése felé. Az egyházalkotmány új forrásokat akart megnyitni, a világi elem utánpótlására, akkor, amikor népünk tekintélye józanul gondolkozó és egyházszerető fiait közelebb hozta az egyházkormányzathoz. Az elgondolás egészen helyes volt, a kivitel azonban nem haladott olyan irányban, hogy az elgondolást megvalósítsa. Pedig eljött az ideje annak, hogy ez a felfogás lényege szerint is megvalósuljon. A körülmények úgy alakultak, hogy szükségünk van és lesz világi vezető emberekre, akiknek vállalniok kell nemcsak az egyházfenntartás nehéz gondját, hanem ennek arányában az egyház vezetésében való részvételt is. Ez a dolog azonban nem megy máról holnapra. Alapos és mélyreható előkészítés szükséges ahhoz, hogy új egyházfenntartók állhassanak a régiek mellé, vagy esetleg helyükbe. Két módja van ennek t a) a népünk vezetőivel való közelebbi foglalkozás, b) a tanulói pályán levő főleg főiskolai ifjúságnak az egyházi élethez való közel hozása, lehetőleg intézményes bevonása. Az elsőt a presbiterképzés útján véljük elérhetőnek, E célból nemcsak a másfél évtizeddel ezelőtt beindított presbiteri-konferenciák felélesztését és fejlesztését tartjuk szükségesnek, hanem presbiteri-tanfolyamok megszervezését olyan módon, hogy évenként a megfelelő időben legalább, egy-két hétre összegyűjtsük vidékenként népünk legkiválóbbjait s lehetőleg átitassuk őket az egyházszeretet és az egyház iránti kötelességek szellemével. Lehetetlen, hogy ennek az eljárásnak kitartó és következetes végrehajtása ne teremje meg a — 36 —
