Boros György (szerk.): A Magyar Unitárius Egyházi Főtanács 1925. évi november hó 22-23.-ik napjain Kolozsvárt tartott ülésének Jegyzőkönyve (Kolozsvár, 1925)
Jegyzőkönyv
6 megoldásban nem is nyugodhatnánk meg, — hogy, ősi autonómiánk megmaradásával, iskoláink zavartalanul, anyagi és egyéb bajoktól mentesen, folytathatják majd áldásos működésüket, ápolhatják unitárius és magyar kultúránkat s nevelhetik az államnak is a megbizható, erkölcsös, jó polgárokat. Csak azt kérem az E. Főtanácstól, méltóztassék bizalommal lenni E. K. Tanácsunk iránt, hogy mi a legnagyobb gondossággal és lelkiismeretességgel igyekszünk iskoláink ügyében, minden lehetőt megtenni, a mi erőnktől és tehetségünktől telik és méltóztassék megbízást adni, hogy ebben az életbevágó dogban a testvér magyar egyházakkal egyetértőén továbbra is eljárhassunk és a szükségeseket és lehetségeseket elvégezhessük. Sajnos, egyházi beléletünket illetőleg szomorú hirt kell közölnöm. Főgondnokunk, báró Petrichevich Horváth Kálmán úr lemondott állásáról. 33 éve annak, hogy egyhangúlag főgondnoknak választatott s ez alatt az idő alatt munkásságával tevékenységével, tisztével járó kötelességeinek teljesítésével s áldozatkészségével annyi érdemet szerzett magának, hogy azt majd csak eletírója, adja Isten minél később, tudja kellően méltatni, de nevét máris aranybetűkkel írhatjuk elődei, a szintén főgondnoságot viselt Horváthok mellé. Az ő kiváló nemes gondolkozását igazolja az is, hogy a Főgondnokságról lemondott, mert a múlt évben történt szerencsétlen esés következtében az egyik lába annyira megsérült, hogy most is csak mankóval tud járni s mikor a múlt télen itt feküdt hónapokig a Vereskereszt-kórházban, később leánya lakásán, valahányszor meglátogattam, mindig előhozta lemondási szándékát a főgondnoki állásról, mert a mint modotta, ő nem tud s nem akar oly tisztséget viselni, amelynek nem tud eleget tenni. Betegségénél is jobban fáj neki az, hogy most már a Képviselő Tanács üléseire se jöhet el, amelyekről, ha csak lehetett soha ki nem maradott. Én természetesen igyekeztem őt erről mindig lebeszélni s megnyugtatni, mig végre kénytelen voltam én is a magamévá tenni lelkemben mély fájdalommal, az ő szándékát, amit lemondásával íme végre is hajtott. Nem hiszem, hogy legyen itt közöttünk, sőt egész egyházunkban csak egyetlen egy, egyházunkat szerető tag is, aki ezt végtelenül ne fájlalná. Az ő nemes példája buzdítson mindnyájunkat arra, hogyan kell egyházunkat szeretni, érette cselekedni és érette áldozni.
