Fodor S. Sándor et al.: A székelykeresztúri Orbán Balázs - volt unitárius - gimnázium 200 éves története (Kolozsvár, 1993)
VI. Didaktikai munka, nevelés
helyzete annak a tantestület-nemzedéknek lett, amely a rettegett hatalommal is dacolva egyenes jellemű emberekké igyekezett alakítani tanítványait. Vállalni kellett ilyen feltételek mellett is, meg kellett találni a módját nemzetiségi hagyományaink megismertetésének és megőrzésének, különösen a diktatúra utolsó évtizedeiben, valamint olyan tanulmányi helyzet elérését, amely biztosítja a továbbjutás lehetőségét. Tiszteletreméltó az az erőfeszítés, állandó küzdelem, amit a pedagógusok az igazgatóság irányításával kifejtettek azért, hogy az állandóan súlyosbodó körülmények között is az iskola tudjon eleget tenni Székelykeresztür és vidéke társadalmi megbízásának, tekintélye fennmaradásáért. Ez a becsületes helytállás nem maradt eredmény nélkül, mert ebben az időszakban is nagyon sok olyan tanulót engedett útra a keresztúri gimnázium, akik kitűnő szakmunkások, mérnökök, orvosok, tanárok, papok vagy más szakterület hivatástudó szaktekintélyei lettek. Nehéz időszak volt az 1948-as államosítást követő másfél évtized: történelmi felelősséget kellett magára vállaljon a tantestület, hiszen a tekintélyt, hagyományokra épülő szellemet nem tisztelő korban kellett az iskola rangját, azt a missziót, amelyet az alapítók szántak neki megőrizni, átmenteni. És hogy ez sikerült, köszönhető az akkori tanári kár áldozatos, sokszor aszkétikusnak nevezhető kiállásának és- munkájának. A tanügyi reformot követő, talán a legnehezett átmeneti években, Ütő Edit, majd az életét az iskolának szentelő Barabás Vilmos (akinek munkáját Ütő László a 175 éves iskolatörténetben apostolinak nevezte) igazgatók idején iskolatörténeti korszakmeghatározó szerepet játszottak Farkas Jenő, Farkas Margit, Ütő László, Keul György, Forvith Katalin, Lőrinczy Zoltán, Pásztori Gyula, Lukács András, Patakfalvi Sándor, Gálfalvi Sándor, Bertalan Lázár tanárok. Ezen generáció mellett „felnövő”, 0 pályájukat kezdő vagy idehelyezett tanárok —Nagy Ferenc, Nagy Emma, Kállai Krisztina, Söíymosi Emma, Márton Péter, Kibédi Elek — vitték tovább a kialakított szellem tüzének parazsát, amellyel még lángralobbanhatott a 175 éves évforduló jelvényének fáklyája. Az utóbbi negyed évszázad igazgatóinak — Nagy Ferenc, Sebestyén József, Mácelar Ludovic (aki évtizedeken át aligazgatóként is szívügyének tekintette az iskolát), Gergely György — érdemei szintén elévülhetetlenek. Az egyre erősödő diktatúra körülményei között sokszor a helyi és felsőbb „hatalmasságokkal” szembeszállva kellett menteniük, ami még menthető, majd 1989 decembere után egy új szellemet meghonosítani megmaradásunkért. Az oktató-nevelő munkát fokozatosan megnehezítette, hatékonyságát csökkentette a tanulólétszám növekedése a liceális tagozat elvégzésének kötelezésével; a szakiskola esti tagozat osztályainak kiteljesedése; a román tagozat osztályainak állandó növekedése magyar anyanyelvű tanulók számára és a román nyelv kizárólagos használatának bevezetése a szakoktatásba; az V. osztálytól kötelező honvédelmi kiképzés; diákszervezetek összejövetelein politikai információ, valamint osztálynevelői órák levezetésében is. A színvonal, s ezen keresztül az iskola tekintélyének csökkentéséhez járultak hozzá még a fentieken kívül a következő okok: — az 1956/1957-es tanévig az érettségi formális; — társadalmi motiváció hiánya; — az elhelyezésnél a tanulmányi előmenetel figyelmen kívül hagyása; — versenyvizsga hiánya; — a szaktermek használatának gátlása a létszámnövekedés miatt; — őszinte dialógus hiánya a magyar és a román anyanyelvű pedagógusok között; — az elméleti oktatás mellőzésével előnybe helyezik a szakmai oktatást, így az elméleti líceum ipari líceummá alakult át, aminek egyik legnehezebb terhe a gyakorlati oktatás bevezetése volt. Az elavult berendezések az iskolaműhelyekben nem tudtak megfelelő szakképzést biztosítani, ezt nem tudta helyettesíteni az oktatómesterek lelkiismeretessége sem. A műhelygyakorlati órák terhelték az órarendet, a tanulók helyzetét nehezítették, 90