Gál Kelemen: A Kolozsvári Unitárius Kollégium története (1568-1900) 1. (Kolozsvár, 1935)
I. rész: Az óvári iskola
42 Ilyen tanácsok után csoda-e, ha a létüket fenyegetve érzők olyan kirobbanásokra vetemednek? Ok nem ismerték a levél tartalmát, de ismerték írója lelkületét s benne éltek abban a korban, melyben a vallási meggyőződés olyan élesen szembeállította egymással az embereket. S ha az unitáriusokat kárhoztatni lehet a népszenvedély felszításáért, sokkal több joggal lehet és kell elitélni azokaf, akik az udvarnál való befolyásukat arra használják fel, hogy meg nem engedett, nem alkotmányos úton törvénytelen cselekedetet sugalmazzanak. Székely Mózes dicsősége rövid ideig tartott. Brassó mellett Radul vajdával szemben nemsokára maga is a csatatéren maradt. Basta hadával megjelent Kolozsvárt s ezzel megkezdődött az unitáriusok szenvedése. Náprágy püspöknek Rudolf császárnak adott tanácsait szószerint megfogadta. Iszonyú boszut állt a városon, amely akkor teljesen unitárius volt. A városi tanács hiába védekezett, hogy nem a polgárság a hibás, hanem a nép, amely közé sok falusi paraszt is vegyült. A dévai országgyűlés szept. 13-án kimondotta, hogy Kolozsvárt, mint a császár hűségétől eltért városban, római katholikus istentiszteleten kívül mást tartani nem szabad, a főtéri templomot s a többit is mind, parochiájukat, összes egyházi javaikat, kollégiumukat adják át a jezsuitáknak; fizessenek 70.000 frt. hadisarcot, a kormányzó híre nélkül bírót és tanácsot nem választhatnak, a kapuk kulcsa egy császári kapitánynál álljon. Basta a dévai gyűlés után Kolozsvárra jő. Az egyház vezető emberei menekültek, ki ahová tudott. Torockai Máté püspök sokáig lappangott erdőn, mezőn, Torockó rézbányáiban. Gőcs Pál Lengyelországba menekült. Csanádi Pál, — Pokoly szerint — Olaszországba ment tanulmányai öregbítésére. Egyedül Broser János maradt itthon „német ruhában“ s Segesvári szerint „orozva is“ életveszélyek között prédikált a híveknek. 1603 októberétől 1605 jul. 2l-ig Biró Sámuel házában tartották titokban az istentiszteletet. A templom elfoglalása jul. 17-e után mindjárt megtörtént, csak a hivatalos helybenhagyáshiányzott. Ezt rendelte el Basta 1603. okt. 2. parancsában s meghagyta a város főbirájának és esküdt polgárainak, hogy miután a jézsuitáknak templom helyett templomot adott, az ahoz tartozó malmot, kerteket, szöllőket s minden egyebeket adjanak át a jezsuitáknak. 1603. szept. 27-én Krausenegg Pál és Hoffmann György császári biztosok ajánlják, hogy folyamodjék a város a felséghez s kérjen engedélyt, hogy a magyar és szász nemzet külön-külön prédikátort tarthasson. Az 1604. dec. 28.-i gyűlésből kéri a tanács, hogy „szokott régi szertartásuk szerint prédikáltathatnának és hallgathatnák az úr igéjét, minthogy a közönség is felette igen szomjuhozza“.
