Gál Kelemen: A Kolozsvári Unitárius Kollégium története (1568-1900) 1. (Kolozsvár, 1935)
I. rész: Az óvári iskola
31 3. fejezet. János Zsigmondi halála után. János Zsigmond halála után az unitárizmus sorsa rosszra fordult, ami a kollégium külső és belső életében egyaránt éreztette hatását. Haner úgy fejezi ki magát, hogy „az országban minden ellenkezőre fordult“. A helyzet e rosszabbodásának külső politikai és belső viszonyok az okai. Utódja Báthori István, jelmondata: Isten hármat tartott fenn magának: a semmiből teremteni, a jövőt tudni s a lelkiismeret felett uralkodni. A lelkiismeret felett való uralkodás isteni joga nála azonban csak jelszó maradt. Semmi sem valósult meg belőle. Összes vallásügyi intézkedései ezt bizonyítják. Minden iránt mély ellenszenv élt benne, ami unitárius volt és szabadelvű. Dávid Ferencet személy szerint gyűlölte, mert a katholicizmus megrontójának tartotta s tanaitól féltette a társadalom rendjét. Első uralkodói tette az volt, hogy udvarából minden unitáriust eltávolított. Dávid Ferenc helyébe udvari prédikátorául Alesius Dénest nevezte ki. 1571 szept. 17-én egy rendelettel megtiltotta vallásos könyvek kinyomatását vizsgálat nélkül. Erinek végzetes hatása volt a csak most megalakult egyházra, mert kivette a vezetők kezéből azt a legfontosabb eszközt, mellyel követőiket irányíthatják és összetarthatják. A legtekintélyesebb unitárius pártfogók vagy elhalnak, vagy átállanak más felekezethez, vagy visszaszorított helyzetükben tehetetlenek lesznek. Elvette a gyulafehérvári nyomdát, melynek Dávid Ferenc felügyelője volt. E külső csapásokhoz jőnek a belső egyenetlenségek és a hittani kérdésekben való eltérő felfogások és meghasonlások. A Krisztus nem imádásának tana, melyet Parutha Katechesise és Sommer művei veteltek fel, már 1570 elején, a marosvásárhelyi országgyűlés előtt egy évvel, az unitárius egyház legjellemzőbb hitelvei közé tartozott. Dávid már 1569-ben híve volt e tannak, de pár hónappal a vásárhelyi diadalmas országgyűlés után megáll a reformok útján s Melius és Károli unszolásai ellenére határozottan a Krisztus imádása mellett nyilatkozik. Talán a vallásos felvilágosodásban meg nem erősödött híveket féltette, vagy aggódott a fejedelem halála miatt bizonytalanná vált jövő miatt, talán Blandrata beszélte le a nyílt fellépésről? Amit 1569—71-ben „tévedésből“ elmulasztott, azt akarta pótolni „következetlenül, sőt csekély vigyázattal“ a szabadelvűség útjáról már letért országos viszonyok figyelembe nem vételével, mikor 1574 táján hirdetni kezdte a Krisztus nemimádásának merész tanát akkor, mikor a feje-
