Ferencz József: Hittan unitárius középiskolák számára (Kolozsvár, 1902)
Negyedik rész: Isten országának megvalósulásáról: az egyházról
117 mert az olyan cselekedetnek, a mi kényszerítésből jő, nincs semmi erkölcsi becse és foganatja. A mi végre azt a kérdést illeti, hogy hol és hányszor vegyünk úrvacsorát, e tekintetben a közszokás és gyakorlat lehet irányadónk. Kétségen kívül az úrvacsorával való élésnek legalkalmasabb helye a templom, ide hiv a buzgóság, itt adhatunk kifejezést annak az érzésnek, hogy mi egymást atyafiaknak, testvéreknek tekinthetjük, de azért szabad és lehet azzal egyebütt is élni, nevezetesen magányházaknál, családi körben. Különösen a betegek és gyengélkedők erre is vannak kényszerítve. A hányszor élésre nézve kiki alkalmazkodjék saját hitfelei szokásaihoz, a fődolog az, hogy valahányszor teheti, ne vonja ki magát senki e szent vendégségből és bár mennyiszer vesz is abban részt, ne mulaszsza el magát megpróbálni, hogy legyen az úrvacsora ránézve mindannyiszor egy lépcső, melyen a maga tökéletességéhez, s e tökéletesség példányképéhez, az Ur Jézushoz közelebb juthat. Úrvacsora, így nevezik ezt a szertartást azért, mert a Jézus, kit közönségesen Urnák neveznek, vacsora alkalmával szerezte. Innen az első keresztények egy ideig vacsora után is éltek vele, de mivel ilyenkor később számos visszaélés és botránkozás történt, az úrvacsorával való élést reggelre tették. Más nevei, mint kenyérnek megtörése, hálaadásnak pohara stb. szintén vagy az úrvacsora czélját vagy annak kiszolgáltatása módját fejezik ki. Legszebb neve tán a szeretet vendégsége, főleg, ha azt is csinálnak belőle a keresztények. „Ez az én testem,“ „ez az én vérem“ e szavaknak a keresztények nem egy értelmet tulajdonítanak, vannak a kik azt betüszerinti értelemben veszik s azt állítják, hogy az urvacsorai kenyérben és borban a Krisztus teste és vére valósággal jelen van, sőt még ezek is különböznek egymástól, mert egy részök azt mondja, hogy az urvacsorai kenyér és bor a pap megáldása következtében változik át a Krisztus testévé és vérévé, a mit transubstantiatiónak neveznek; ezek a róm. katholikusok, más részök ellenben azon elvből indulva ki. hogy a Krisztus Isten volt, tehát ő mindenütt jelenvaló-
