Ferencz József (szerk.): Unitárius évkönyv 1938 (Budapest, 1938)
Isten kegyelme
Az ember vak.. Még azt sem látja, hogy hol, mikor kerül az élete láthatatlanul veszélybe. Még kevésbbé veszi észre az ember, hogy hol, mikor kerül a lelke valami láthatatlan mélység fölé, vagy egy halálos szakadék szélére ... ilyenkor váratlanul megjelenik az Isten kegyelme és megmenti lelkünket. Róma egyik templomában a mennyezetre, — egyszer, egy nagy és szép festményt kellett festeni. Erre két művész vállalkozott, akik egyébként is jó barátságban éltek és testvérként szerették egymást. Az égjük művész festette a kép főalakját, — a másik segédkezett neki. Egy év múlva elkészült a csodálatos szépségű mű. A művész az állványon állt a szédítő magasságban nézte, vizsgálta művét. Minthogy a festményeket csak bizonyos távlatból lehet jól látni, a művész ott fenn a magasban is bizonyos távolságból nézte a kép egyes részleteit s vizsgálata közben egyre hátrafelé lépett. Ijesztően közledett az állvány széle felé, amint hátrált. Annyira elmerült a kép vizsgálatában, hogy nem vette észre, hogy a deszka végén áll s csak egy moccanás és lezuhan a halálos mélységbe. Amikor barátja ezt észrevette, — először kiáltani akart, hogy vigyázzon ... de hirtelen eszébe villant, hogy a kiáltástól megijedhet barátja és lezuhan. Mit tegyen? ... Hirtelen, — villámgyors mozdulattal bemártotta kezében levő ecsetjét a legsötétebb festékbe és egy hatalmas ecsetvonással keresztülhúzta barátja legnagyobb munkáját. 77