Ferencz József (szerk.): Unitárius évkönyv 1938 (Budapest, 1938)
Isten kegyelme
A nagy művész, látva, mi történt, — felkiáltott és hirtelen „előre" ugrott, hogy megtorolja, a neki szinte kibírhatatlanul fájdalmas tettet. Ez az előre ugrása mentette meg a haláltól... S csak, amikor az életmentő jóbarát ki tudott szabadulni a művész fojtogató kezei közül és megmagyarázta,, hogy a biztos haláltól csak így tudta megmenteni, — a művész csak akkor értette meg azt a kegyetlen, borzasztó ecsetvonást, amely mégis a kegyelem vonása volt élete számára s boldogan ölelte át élete megmentő barátját. Elveszett a fáradságos mű egy része, de megmaradt az élet... Sokszor ilyen kegyetlennek látszó, — de igazában kegyelmi vonása Istennek is egy-egy tette. A lelkünket csak Isten látja. Az ember sokszor elmerül a földi tervek készítésében... szépnek tetsző s önmagának tetsző képeket fest jövőjéről. De Isten látja, hogy a lélek nagyon belemerül élete képeinek szeretetébe s közben megfeledkezik égi életéről, égi jövőjéről... Isten látja, hogy mélységbe zuhan az ember lelke, ha tovább szereti a földet, földi tervei képeit és ezért Isten egy mozdulattal mindent áthúz az ember életében ... összetörik kívülről minden, —- de megmenekül a lélek. Megmentette Istennek kegyelme ... Mert Isten kegyelme mindig a lelket akarja megmenteni az örökkévalóság számára. Egy missziós pap, aki pogányok között járt, — írta, hogy egyszer egy embert látott, akit vesztőhelyre vittek. „Rettenetes volt nézni ezt a kegyelem nélküli életet, ezt az elveszett 78
