Unitárius évkönyv 1937 (Budapest, 1937)
Az erdélyi unitárius anyaszentegyház
de templomainkat, kulturházainkat nem hagyjuki Ez a két mondat köteteknél többet beszél az elpusztíthatatlan ősi székely erőről. S egyúttal irányjelzője annak az útnak, amelyen a magára maradt székely nép haladhat. Most magára maradt, szegény. Régi vezetői eltűntek, elköltöztek az örök hazába és más országokba. Csak templomuk és lelkipásztoruk maradt meg. A derék kántor-tanitó gárda már csak emléke önmagának. A legtöbb iskolájától megfosztva éldegél a jó világ morzsáin. Utánpótlásuk majdnem a lehetetlenséggel határos. Minden gond és teher a magyar világban annyit gáncsolt lelkipásztorok vállaira nehezedik. Erdélyben, ahol az élet mindig kemény harc volt, a tragikus sorsok között a legrikatóbb sora az unitárius lelkipásztoroknak van. Ok az erdélyi magyar sors gályához láncolt rabjai. Helyüket el nem hagyhatják, más országba nem távozhatnak. Ajkukon véresen komoly a dal: Itt élned, halnod kell! Két-három ember kivételével nem is mozdult el az őrállomásról közülük senki. Magukra hagyottan állják az ostromot, amely gyülekezetüket, családjukat és lelkűket szorongatja. Az élet keserű próbái közt halkszavú, prófétalelkű férfiakká edződtek. Hősiességükön áll vagy bukik az egyház. Ezt maguk is tudják. Felelősségük tudatában ezért hangoztatják egyre erőteljesebben, hogy az egyház a gyülekezeteken áll. Lassanként útat ver munkájuk nyomán a vallásközönség lelkében az a meggyőződés, hogy a változott körülmények között vissza kell térnie az egyháznak őseink nyomdokaira s az erőt 39
