Unitárius évkönyv 1937 (Budapest, 1937)

Az erdélyi unitárius anyaszentegyház

kedves templomaira gondolok. Ahány templom,, annyi örök tűzzel égő oltár, ahány torony, annyi felkiáltójel: még élünk! Mintha a háromszéki síkot körülölelő Kárpátok hegyláncain égő pásztortüzeket látnám s hallanám a pásztorkürt meszszehangzó zengését a sötét éjszakában. Mennyi; drága emlék, mennyi szent hagyomány rejtőzködik az egyszerű falak között ! Hogy lobban föl az egyszerű székely unitárius földműves szemében az apáktól örökölt szent tűz, amikor a gyülekezet ajkán fölzendül a zsoltár! A hét napjaiban elszenvedett sok méltatlan bántalom sötétje, mint változik szemében szivárványszínű; reménységgé az imádság első szavaira! Ezt a tüzet soha ki nem altathatja semmiféle hatalom. Ez a szent tűz építi az új templomokat, szépíti a régieket, emeli a tornyokat s varázsolja elő a földből a kulturházakat. Ez az utóbbi új fogalom megtestesülése a székely földön. Az iskolák termeiből kiszorított nép ezekben a házakban éli újszabású életét. Alig van már falu, ahol ne volna ilyen épület. Önképzőköre, művelődési, tanyája a falu népének. Ezekbe szerelik föl rádiójukat s hallgatják szivdobogva a Magyarországról szálló Hymnusz ünnepélyes akkordjait — titokban.

— A mi kötelességünk mai napság — mondta nekem tavaly nyáron egy öreg székely atyámfia — dolgozz, fizess, hallgass! Hát dolgozunk rogyásig, fizetünk keservesen és hallgatunk fogcsikorgatva. Ha már hozzánk csatolták ezeh az egész nagy Romániát — villan meg szemében a kipusztíthatatlan humor — legalább lássák, hogy az ezermester székely ehhez is ért,,

38