Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)

Czire Szabolcs: A történeti Jézus asztalközössége és az úrvacsora gyakorlata

(= gyermek,pais)

107

a X,4-ben,Jézus

Krisztus" lesz. Témánk szempontjából ennél jelentősen fontosabb, ahogy a tényleges ételről a jelképes rituális étkezés irányába való hagyományfejlődés érhető tetten, akárcsak az Újszövetségben. Ezt jól jelzi a

X.

fejezetben „beteltetek”, és az „ételért” és „italért” való hálaadás, és az eszkatologikus ima négy égtáj felőli összegyűjtésének képe, míg a IX.

fejezetben már „eukharisztiáról” van szó, az ima „kehely" és „kenyértörés”108

kapcsolatában jelenik meg, és az egyház egységének szimbolikájává az összegyűlő kenyérdarabok lesznek. Figyelemre méltó ugyanakkor a rész végén az asztalközösségből való kizárás hangjának a felerősödése. E részekben azonban nem az a legfontosabb, ami kimondásra kerül, hanem amiről nem hallunk: a Didakhé, a legkorábbi egyházi rendtartás nem kapcsolja az eukharisztiát egy utolsó vacsorához (így páska-vacsorához sem), és nem kapcsolja Jézus halálához! Tehát annak ellenére, hogy a két rész között teológiai fejlődés figyelhető meg, a

IX.

rész tanulsága szerint ez a fejlődés nem volt akadálya annak, hogy az 1. század végén szíriai keresztények úgy adjanak hálát (eukharisztein) a közös asztal mellett, hogy gyakorlatukat ne kapcsolják Jézus halálához se időben (utolsó vacsora), se asztali jegyekben (kenyér—test, bor-vér), ahogy azt Pál és nyomán a szinoptikusok tették. Mindenik hagyomány mögött azonban közös az a fejlődési vonal, amelynek eredményeként az egyszerre tényleges és jelképes étkezésből csakjelképes (egy falat, egy korty) étkezés vált.

107 A

The Theological Dictionary of the New Testament (1967) szerint

a megszólítás a legkorábbi palesztinai közösségre

jellemző, vö. Pais

Theou (J.

Jeremias).

108 A bor-kenyér

/

kenyér-bor

sorrend sok hagyománytörténeti vitára adott okot, és sokáig a zsidó és hellenista asztalközösségi gyakorlatok megkülönböztető jegyének látszott (itt a zsidó sorrend: ital, étel). A meddőnek bizonyuló vita lezárható a rabbinikus irodalom—kutató Aaron

Milavec megállapításával:

a kenyér/bor fölött mondott áldás sorrendje „az első században helyi jellegnek megfelelően eltérést mutat”. Hasonló lehet a helyzet az őskeresztény eucharisztia gyakorlattal is. (The Pastoral

Genius

of

the Didache:

An

Analiticul Translation

and Commentary, 1989.112-113; Crossan idézi:

The

Historical Jesus. 363)

109 Jézus

akkor sem minősül házigazdának, ha ő mondta az imát és törte meg a kenyeret: a tevékenység a legkiválóbb vendégnek kijáró megtiszteltetés. Jézus „kenyértörő” gyakorlatára utalhat, hogy az ApCsel„a kenyér megtöréséről” beszél (2,42.46), és hogy a két keresztény kompozíció, a sokaság megvendégelése (Mk 6,41sk és par.)

és

az emmausi tanítványok (Lk 24,30: „a kenyeret megtörte, megáldotta, nekik adta. Erre megnyílt a szemük és felismerték...”) egyaránt a kenyértörést említik.

A változás talán azzal indokolható, hogy a vendégből vendéglátó lett. Érthetőbben szólva: Jézus mindig vendége volt - és sosem házigazdája - a maga nyílt asztalközösségeinek.109

A házigazda ugyanis mindig Isten volt. Az evangéliumokban mindössze két olyan elbeszéléssel találkozunk, amelyek Jézust házigazdaként tüntetik fel. Az egyik a sokaság megvendégelése (Mk 6,30-44 és párhuzamosai), a másik az utolsó vacsora. A kettő közötti hagyománytörténeti viszonyt már korábban érintettük, amely szerint az 90

c s z z

i a r b

e o

/ c $