Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Kozma Zsolt: Az Ószövetség történelemszemlélete. Jelzések egyháztörténet-írásunk felé
52 K Z o s Z 0 m l a t magában véve nem volt baj, sőt a teológiának még haszna is származott belőle. A tévedés ott van, hogy a történeti magot a kérügmától elválasztva, az elsőt megtartotta, a másodikat kivágta. A mi szempontunkból mindegy, hogy a 19. század pánbabilonistái az összehasonlító vallástörténet alapjáról tették ezt, vagy a 20. század végén egyes teológusok a filozófiai egzisztencializmus hatásaként - mindkét esetben az egész tárgyalt szövegegység realitása és hitelessége vált kérdésessé. Persze kivételek is vannak. Jólesik olvasni a 19—20. század fordulóján A. Klostermann írásából, hogy ezt a hagyományt nem lehet egyszerűen hamisítványnak tekinteni, mert benne történeti mag van. Sőt még H. Winkler is úgy látja, hogy mítosz átvétele a történet valódiságát nem érinti, mert magja szerint igaz marad.23 Varga Zsigmond, aki a históriailag kétes értékűnek tartott Ábrahám-történetekről beszél, azt mondja, hogy a szentíró Izráel népének kezdetéül nem egy kigondolt eszmét, hanem históriai magot állított oda.24 23 Mindkettőt lásd Varga Zsigmond: Az ókori keleti népek művelődéstörténete, különös tekintettel a Bibliára. II. Pápa 1915.427. 24 Vallásos világnézet, történeti kutatás. Kolozsvár 1911. 55. A történeti mag és a kérügma szétválasztásával pontosan azt tesszük, ami nem állt Izráel szándékában. A valós történetírás tárgyilagosságot is jelent, abból a szempontból is, hogy óvakodnunk kell a felekezetieskedésektől, amint Izráel is tudta, hogy más népek is Isten teremtményei, s nem csak, hanem adott esetben — sokszor saját akaratuk ellenére és tudtuk nélkül - ők is tudtak emberségesen cselekedni. Történetírásunknak természetesen sok kritériuma van, főleg az, hogy tényekre építsen. További kérdésünk viszont az, hogy a faktumok sorozatából minek tulajdonítunk kiemelt jelentőséget. Manapság (egyház)történeti munkák többnyire évfordulós, jubileumi alkalmakkor látnak napvilágot. Szükségünk van erre. De ezen túl arra is, hogy jelen korunk különösen válságos helyzeteiben megtaláljuk múltunkból azokat az előeseteket, amelyekből útmutatást nyerhetünk. Azt mondhatjuk, hogy nem (csak) a történelem diktálja a jelent, hanem a jelen időszerűsíti a történelmet. Természetesen Izráelnek nagyon sok történeti élménye volt, de az egyiptomi szabadulást, mint alapvető tényt, újra és újra felidézi, nyilván azért, mert hasonló válsághelyzet gyakran állt elő jelenében. Történészeinknek nem a puszta események, tények, autonom szemé lyek alapján kell tanítaniuk saját nemzedéküket, hanem úgy, hogy mindezekben korunk embere felismerje Isten kezenyomát. A hittel kutatónak kell tudnia és tudatosítania, hogy „história Dei est magistra vitae”.
