Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Kozma Zsolt: Az Ószövetség történelemszemlélete. Jelzések egyháztörténet-írásunk felé
s a hagyományt leginkább őrző papság megtehette volna, hogy az aranyborjú történetét kitörölje, de nem tette, mert azt akarta, hogy a papság mindig bűnbánattal nézzen magára, valahányszor Áron-elődjéről olvas. A vízszükség egyáltalán nem mentette azt a tényt, hogy a massza-meribbai lázadás bűn volt. „Mégis folyvást vétkeztek ellene és haragították a Felségest a pusztában... nem hittek Istenben és nem bíztak az ő segedelmében, [...] mindamellett is újra vétkeztek, [...] hányszor keserítették őt a pusztában [...] és újra kísértették Istent és ingerelték Izráel szentjét, [...] elfordultak ugyanis és hűtlenek lettek, [...] haragra ingerelték magaslataikkal és bosszantották bálványaikkal." (Zsolt 78,17-58). Az általunk pontozott helyeken pedig JHVH történeti tetteinek felsorolása található. Mintha a 78. zsoltárban a történelem nem volna más, mint az Úr kegyelmi cselekedeteinek és Izráel hűtlenségének periodikus-ciklikus váltakozása. Amikor a vének meg akarják kérdezni az Urat a Babilonból való szabadulás felől, a próféta ezt a parancsot kapja:,,... add tudtukra atyáik utálatosságait!” Ha jövendőjüket akarják megtudni, ismerjék meg szégyenteljes múltjukat, mert (és most jön az aktualizálás):,, Amint törvénykeztem a ti atyáitokkal Egyiptom földjének pusztájában, úgy törvénykezem veletek” (Ez 20,4. 36). Sokszor nehéz lemondanunk eleink hősiesítéséről, s előttem is visszatetsző a tudatos ünneprontás. De történelmünk akkor válik igazzá, ha bűnbánattal elmondjuk, hogy atyáink nem Isten akarata szerint jártak el. 2. Ha Izráel története nem más, mint az Ür tetteiről szóló bizonyságtétel, ennek hangja is csak dicsérő, magasztaló lehet. Elég, ha Mózes dicsérő énekére gondolunk (2Móz/Kiv 15), valamint a 135. és 136. zsoltárra, azokra az öröménekekre, amelyek mentesek minden szünergizmustól. Nyomon követhetjük a fiatalabb elbeszélő törekvését, hogy ennek elejét vegyék. Amikor Izráel ezt a népe érdekében cselekvő Urat dicsőíti, hitalapot nyújt saját nemzedékének, hogy történelme nehéz szakaszaiban ne csüggedjen, hiszen JHVH — akinek örökkévaló a kegyelme (Zsolt 136) — ezúttal is népével lesz. Mindez csak úgy volt lehetséges, hogy Izráel az Úr felől nézte önmagát (bűnbánat) és a bűnbánó ember hitével nézett az Úrra (hálaadás). Az ószövetségi történelmet kutatók felé, de a mai egyháztörténészek felé is megszívlelendő K. H. Miskotte megállapítása: „A teológiai exegézis csupán hiú gnózis, ha nem a prédikáció és a tanítás gyakorlata felé irányul”.22 22 I. m. 152. 50 K Z o s Z 0 m l a t
