Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Kozma Zsolt: Az Ószövetség történelemszemlélete. Jelzések egyháztörténet-írásunk felé
idői, különböző jelleggel ellátott sajátosságát egy szintre hozza? Annyit sopánkodtunk, és olyan sokszor botránkoztunk meg azon, hogy ezek egymástól eltérnek, és csodálkoztunk, hogy emberileg lehető volt összegyűjtésük és -szerkesztésük. Fel kell azonban fedeznünk, hogy ezek mégis egységesek, mégpedig főleg abban, hogy mindegyik forrásirat a különböző helyről és időből nézett történelemben egyformán ott látta magát az Urat. Ezért volt lehetséges összeszerkesztésük is. A JHVH-központúság két dolgot jelent: a. Egyfelől azt, hogy az író állandóan az Úr felé néz, s őt úgy látja, mint történelemteremtőt. A leírt történelem nem más, mint JH VH tetteinek és beszédeinek sorozata. K. H. Miskotte szerint nem arról van szó, hogy Isten mint transzcendens odalép egy már meglevő és lezárt világképhez, vagy hogy van egy népsors, amelybe JHVH több-kevesebb sikerrel beavatkozik, hanem arról - mondja ezzel egybehangzóan R. Smend -, hogy „Izráel számára csak ott van történelem, ahol az Úr tetteivel és szavával kijelenti magát". így Izráel még csak nem is az elmúlt nemzedék hitéletét rajzolja meg, nem hit-történetet ír, hanem az Úr tetteinek és szavának történetét. O jelen van a történelemben: azonosítja magát népével, együtt él vele, harcol, vezet, büntet, vagy éppen bánkódik. Izráel JHVH-történelmet ír, s amikor ezt teszi, tulajdonképpen nem is felfelé néz, hanem „körülnéz", s környezetében, még mielőtt magát meglátná, már észrevette őt. 9 10 b. Másfelől ez a JHVH-központú szemlélet azt jelenti, hogy az író-Izráel saját történetét az Úr felöl nézi. Nem úgy, ahogyan az eseményekben önmagát szeretné elképzelni, nem úgy, ahogyan az ember gondolkozik emberi eseménysorozatokról, hanem úgy, ahogyan az Űr látja az általa létrehozott eseményekben saját népét. Többször is nyomon követhetjük az elbeszélőnek azt a törekvését, hogy mindazt, amit faktumként tapasztalt, vagy ősforrásokból merített, a JHVH-szempontúság alá helyezzen. Ebben a törekvésében, szent hevületében még azzal sem törődik, ha a leírt események hihetősége szenved kárt. Nyilvánvaló, hogy ilyen alapon történeti-kritikai értelemben vett tárgyilagosságukat ma többszörösen meg lehet kérdőjelezni. De ne felejtsük el, hogy sohasem egy népi-nemzeti, vagy egy általános elfogultságról van szó, hanem egy bizonyos JHVH-elfogultságról, mely a vallástörténet számára értéktelen, a teológia számára viszont alapmeghatározó. El egészen addig, hogy számunkra ez a „szubjektiven” leírt történelem az objektív történelem — természetesen, ha az Úrnak a történelemben való megjelenését objektív adottságként értékeljük. 9 Wenn die Götter schweigen. München 1963. 153. 10 I. m. 36. 43 A t J Í z ö e r r l á Ó t z s s é é u z n s n ö e e k V l k ‘ e f t tn e e s S g I é z y é geh tn á I z é t l ö e r t t e é n e t
