Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szász Ferenc: A feddhetetlenségtől a tökéletességig
akkor keresztény teológiánkban, számolva az ember gyarló voltával is, erkölcsi életeszményként és célként kár volna egyetlen szót is vesztegetnünk a tökéletességre, tökéletesre, annál többet kellene foglalkoznunk az ember természetével, állapotával, az isteni irgalommal, sőt a kegyelemmel. Isten irgalmasságával szívesen foglalkozom Lk 6,36 kapcsán, s az emberi irgalmasság sem idegen tőlem. Ha Máténál a „hegyi beszéd” ihletett, ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, ami Lukácsnál „mezei prédikáció”. Számomra a legkedvesebb jézusi példázat mindig is a tékozló fiú és az irgalmas szamaritánus példázata volt (Lk 15,11-32 és Lk 10,25-37). Ha az előbbi az isteni irgalmasságról szól, amely megbocsátó, befogadó és a megtérést lehetővé tevő, az utóbbi az emberi irgalmasság tettben megnyilvánuló iskolapéldája. Tökéletes-e az irgalmas szamaritánus? Bizonyára nem az. A Törvény szerint olyan messze áll a feddhetetlenségtől, mint Makó Jeruzsálemtől. És mégis: a cselekedet, amelyet gyakorol, szinte tökéletes, mindenképpen életmentő, életmegtartó. Tökéletességre törekedni csak cselekedve lehet: ezért minden el- és bezárkózás a tökéletességre jutás céljából idegen a jézusi világtól, annak közösségi vonatkozásaitól, tartalmaitól. És végül még egy mosolyt fakasztó észrevétel, ha a kultúrák„felsőbbrendűségéről” van szó, vagy a tökéletes társadalom utópiájáról. Az ókori kultúrnépek, annak dacára, hogy mindennapi kenyerüket rabszolgáik és a köznép biztosította, felsőbbrendű tudatukban pogányozták, barbározták le őket. Az evangéliumokban előfordul a„pogány” kifejezés, akár pejoratív értelemben is, de nem találjuk nyomát annak, hogy Jézus valakit nemzeti vagy vallási gőgjében „leszamaritánusozott” volna atyjafiai közül. Ellenségei közül sem, pedig akadtak számosán. Nem véletlenül időztem ilyen sokat Jézusnál, bár hátra volna mégjónéhány újszövetségi személyiség szerző és irat: mégiscsak Jézus a mi vallásalapítónk és életmesterünk, ő „kötelezett” arra, hogy tökéletesek legyünk, amint a mi mennyei Atyánk is tökéletes. 141 A a f ‘ e ö d k d é h l e e t t e e t s l s e é « g $ i é g g t ö I Pál apostol a számára oly fontos Római levelében (számunkra sem kevésbé fontos!) a tökéletességet Isten kinyilvánított akaratához és az ehhez való emberi igazodáshoz köti: „Kérlek azért titeket atyámfiai, az Istennek irgalmasságra [...] változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata” (12,1-2). Pál két világ a korabeli judaizmus és a megszülető kereszténység határmezsgyéjén áll és szólal meg illetve ír, nemrég még hithű és feddhetetlen volt, talán még mindig rigorisztikusan törvénytisztelő, de már egyetemes nyitottságú, Krisztust imádó misztikus is. Nem könnyű Pálnak: magában nagyon jól tudja, hogy ő annyival alacsonyabbrendű (tökéletlenebb) tanít
