Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szabó Árpád: Az ember természete és rendeltetése
129 A tudás valóban hatalommá lett, de az ember egyre inkább a goethei bűvészinas tehetetlenségével szemléli az általa felszabadított, megfékezhetetlen erőket a pusztító nukleáris katasztrófa fenyegetésében. Az értelem mindenhatóságából kiábrándult ember új pótlékot keres bizonytalanná vált egzisztenciájában. Olyan erők hatalmába, illetve befolyása alá kerül, amelyek igyekeznek elterelni figyelmét a lét sürgető kérdéseiről, elaltatni egyéni és közösségi felelősségét s a készen kapott megváltás ígéretével kielégíteni reménységét. Ilyen helyzetben fokozottabban jelentkezik az igény egy jól körvonalazott vallásos emberszemlélet kialakítására, illetve a meglevő továbbfejlesztésére. Teológiai gondolkodásunk, hit- és életszemléletünk alapjai adva vannak. Ebben a szemléletben az ember központi helyet foglal el. A rendszeres teológia az utóbbi fél század alatt tudományos igénnyel tisztázta embertanunkat. A tanulmánynak nem célja ismételni a jól ismert tételeket, hanem — ezen az alapon - csak néhány szempont felmutatásával hozzájárulni ehhez. 3.1. Az ember egységes szemlélete. Az unitárius hitfelfogás legjellegzetesebb és egyben legfontosabb ismertetőjegye az egység eszméje. Ez az egység nemcsak azt jelenti, hogy Istent egynek tudja és hiszi, hanem azt is, hogy az egész világot egységében szemléli. Nem bontja részeire, de mintegy ellenpólusokként állítja szembe egymással Istent és a világot, Istent és az embert, a szellemi és anyagi valóságot. Az embert is ebben az egységben szemléli. Ezenfelül meg kell vizsgálnunk és átértékelnünk a hagyományos dualista szemléletet, amely az embert mereven két részre: testre mint anyagi valóságra és lélekre mint szellemi valóságra osztja. Amikor az Otestamentum megállapítja: Isten látta, hogy amit teremtett, az jó, ezzel azt akarja kifejezni, hogy Isten teremtői művében minden egyformán értékes. Ezt a felfogást látszik igazolni napjaink tudományos kutatása, amely az ember lelki életének és szellemi tevékenységének vizsgálata közben megállapította, hogy egyre nehezebb különbséget tenni a fizikai jellegű értelmi tevékenység és a tisztán szellemi természetű jelenségek között. Nem lehet éles határvonalat húzni ott, ahol az anyag, a test végződik, és ahol a szellem, a lélek kezdődik. Ezt bizonyítja az is, hogy az ember akkor éri el szellemi és így alkotó tevékenységének csúcsát, amikor testi mivoltában is fejlődése tetőpontjára ért. A kettő együtt összhangban és egységben adja a teljes értékű embert. Ahogyan ezt már a rómaiak is meglátták: mens sana in corpore sano. A testre tehát nem úgy kell tekintenünk, mint aminek csak átmeneti szerepe van életünkben s menthetetlenül megsemmisülésre van ítélve. Értékelnünk és szeretnünk kell, mint aminek Istentől kapott szerepe van emberségünk kialakításában és hivatásunk megélésében.
