Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szabó Árpád: Az ember természete és rendeltetése
télynek, egyben kezébe veszi a Bibliát, mert meggyőződése, hogy jogában és szabadságában áll megvizsgálni és értékelni a kijelentést. A reneszánsszal és reformációval tehát útnak indult az „új ember ”, az autonóm egyéniség. 2.4. A felvilágosodás új elemekkel egészíti ki a reneszánsz ember-felfogást, s ehhez a megújhodott képhez egyaránt hozzájárulnak a bölcselet, a pedagógia, a művészet, az etika és a természettudományok művelői. Az újkori racionalizmus a gondolkodásban látja az ember lényegét, a gondolat pedig szembeállítja az anyaggal. Racionalizmus és naturalizmus ellentmondásosan kapcsolódik e felfogásban. Az ember abban különbözik az állattól, hogy míg az utóbbi csupán „gép”, az előbbi a szellem hordozója. A test és szellem ellentétében benne rejlik az általános és az egyes ellentéte is. A test beilleszkedik a természeti-anyagi világ szigorú determinizmusába s e vonatkozásban híján van minden sajátos egyéni jellegnek. A szellem, a lélek azonban már egyéni jellegű, s jogait követeli. A felvilágosodás humanizmusában egybefonódik az ember, az emberség és az emberiség fogalma. Tovább tágul az önmegismerés, hogy felölelje az egyediben az általánost is. A humanista eszme egyrészt az egyén erkölcsi fejlődésének célja, amennyiben meg kell valósítanunk az emberségnek magunkban hordozott tiszta képét, másrészt pedig ez az eszmény a történelmi fejlődés célját is alkotja s ezáltal összeköti az egyént az egész emberiséggel. Hirdeti az ember tökéletesedésének lehetőségét, s ebben az összefüggésben az emberség egy egész életen át tartó iskolaként tűnik fel. Ismeretes, mekkora szerepet játszott a felvilágosodás eszmevilágában a nevelés. Képviselői benne látták azt az erőt, amely megváltoztatja az embert s az egész társadalmat. Még magát Istent is nevelőként ábrázolták. Ügy gondolták, hogy Isten az emberiséget nagy időszakokban neveli. így a 18. század, a felvilágosodás százada az ember nagykorúságának, érettségének az időszaka, amelynek üzenete egyetlen mondatba így sűríthető: az ember mindig cél, sohasem eszköz. 3. Néhány szempont modern emberképünk tisztázásához A harmadik évezred küszöbét átlépő ember egyre több aggodalommal vizsgálja önmagát. Mind riogatóbbá válnak azok a hangok, amelyek megkérdőjelezik az értelem mindenhatóságába és egyeduralmába vetett korlátlan bizalmat. Egyre gyarapodnak a műszaki és erkölcsi fejlődés ellentmondásosságát bizonygató elméletek. A homo faber önelégültsége léket kapott. Az a veszély áll fenn, hogy a eszköz-készítő ember eszközemberré silányul. A természet átalakításában és a világűr meghódításában elért sikerek okozta büszkeséget beárnyékolják a mégis megzabolázatlan elemi erők csapásai, illetve a megfertőzött, pusztuló környezet ártalmai kiváltotta szorongások. 128
