Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szabó Árpád: Az ember természete és rendeltetése
gyarázatában. A reneszánsz a természet gyermekének tarja az embert, aki maga is nyitott szemmel jár-kel benne. Bölcselet, művészet és tudomány siet a segítségére, hogy kifejezze magát a természet többi élőlénye és jelensége között. A nagy utazások nyomán kiszélesedett látóhatárban élesebbé válnak az ember körvonalai. Világ- és emberismeret együtt mélyül, termékeny kölcsönhatásban. A fiatal polgár (a német Bürger megerősített, fallal körülvett helyen lakót jelent) nemcsak a Föld feltérképezésében s a természet titkainak feltárásában volt érdekelt, többet akart tudni az emberről is. Ez az emberközpontú irányulás fejezi ki az értékek sorrendjében bekövetkezett súlypont-eltolódást is. A középkor Istent tekintette a legfőbb jónak és célnak, a reneszánsz az embert. A középkor homo religiosusa egy teocentrikus világkép függvénye - mondhatni: statikus mellékszereplője. A reneszánsz korban mozgásba jön minden: a Föld s rajta az ember a maga dinamikussá vált szellemi életével. A magát megismerő reneszánsz ember tudatára ébred méltóságának. Büszke emberi mivoltára, szellemiségében újra felbukkan az uralkodás motívuma. Az emberi önalkotás és szabadság felfogása elválaszthatatlan a középkor kötöttségeivel szembeni állásfoglalástól, de az embert a természet árvájaként látó felfogástól is. A csupasz, védtelen s az állatoknál sok tekintetben erőtlenebb lény képzete szinte vonzza a természet urának fogalmát. Az ember csodálatos teljesítményeit azzal magyarázza, hogy míg az állat csak egyfajta képességgel rendelkezik, az ember számtalan lehetőség birtokosa. Az embert a benne levő isteni adottság teszi képessé arra, hogy ne csupán utánozza a természetet, hanem szelleme és szabadsága révén új világot teremtsen. A reneszánsz gondolkodásában központi helyet foglal el annak az embernek a képe, aki nem vak törvényszerűségek szenvedő alanya, hanem keze és agya segítségével kiemelkedik a természet rendjéből, hogy azt s benne önmagát szüntelenül alakítsa. E tevékenysége egybeesik szabadságának egyre táguló és tágítandó birodalmával. Kifejezi az emberi lét lényegét. A középkori univerzálisztikus gondolkodás mindig az egész részeként fogja fel az emberi közösséget. Noha magas talapzatra helyezi értékskáláján a halhatatlan lélek hordozóját, e ranggal mégsem biztosít számára semmilyen autonómiát. Ezért megkülönböztetett jelentőségű az a reneszánsz törekvés, amely az individualizmusjegyében hirdeti meg az ember felszabadítását. A reneszánsz által szélesre tárt kapun át indul el a reformáció, amely a vallásos ember lelkében dönti le a tekintély szabta kötöttség korlátáit s teszi lehetővé, hogy az egyén maga döntsön a hit kérdéseiben. Amikor a Bibliában található kijelentést teszi meg hite alapjának s fogadja el egyetlen tekin127
