Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szabó Árpád: Az ember természete és rendeltetése
test puha, hajlékony részét, ellentétben a csontrendszerrel, jóllehet gyakran magával a testtel azonosították. De nem volt sem lélektani, sem erkölcsi értelme. A szóma („test”) az egyén külső, látható konkrét megnyilvánulásának volt a kifejezése. A nousz („értelem") az intellektuális részt jelöli, bár gyakran a „szellem” szóval is szokták fordítani. A későbbi görög gondolkodás erősen befolyásolta a mindennapi szóhasználatot, különösen a pneuma esetében. A sztoicizmusban elsődleges szubsztanciaként szerepel, amelyből a világmindenség formálódott, és itt használják először Istenre vonatkoztatva mint az ő tulajdonságát. Alexandriai Philo és a LXX fejlesztette tovább a jelentésváltozást. Philóról tudjuk, hogy a héber vallásos eszméket a görög filozófiából vett fogalmakkal igyekezett kifejezni, s ezáltal megváltoztatta mind a gondolati tartalom, mind a forma eredeti jelentését. Vallásfilozófiája dualista szemléletű. Számára Isten és a világ, a szellem és az anyag a két végső és alapvető valóság jóllehet az anyag léte Istentől függ. A fenti fogalmakat abban az értelemben használja, mint az Otestamentum, de a szellem most már rendszerint „Isten szellemét”, vagy az „isteni szellemet” jelenti s az emberi lélek uralkodó eleme szintén pneuma. Még a lélek is Isten része, egy isteni sugár, vagy általa az ő lényegéből az emberbe ültetett mag. De sehol sem mondja, hogy az anyag rossz, vagy hogy a lelket fogva tartja az anyagi lét, s így az üdvözülés nem lehet más, mint a lélek kiszabadulása a test, az anyag szorításából. Az Üjtestamentum legtöbb írójánál a koiné dialektus mindennapi szóhasználatát találjuk. Egyedül Pál tesz különbséget. Nála a pneumúnak soha nincs fizikai jelentése, csak szellemi, mégpedig az isteni vagy az emberi lélek kifejezésére. Nem tudjuk, miért választotta ki Pál ezt a sajátos ótestamentumi fogalmat és tette központi, normatív kifejezéssé teológiájában. A tény azonban meglepő, mert Pálnál az emberi lélek és az isteni szellem analóg fogalmak, ti. ami az emberi lélek az embernek, az az isteni lélek, szellem az Istennek: „Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely őbenne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek lelke” (2Kor 2,11). A pszükhé kifejezést abban az értelemben használja, ahogyan azt az Otestamentumban vagy a korábbi görög gondolkodásban találjuk: „Lön az első ember, Ádám élő lélekké, az utolsó Ádám megelevenítő szellemébe” (IKor 15,45). A szarx használata a legmegkülönböztetőbb és legrejtélyesebb is egyben. Néha fizikai értelemben beszél róla, azonosítva a testtel, máskor pedig - legtöbbször - erkölcsi vonatkozásban. Viszont sehol sem fedezhetjük fel gondolkodásában a dualista szemléletet: sem az anyag, sem a test lényegileg nem rossz. Akárcsak az Otestamentumban, a test gyenge, de önmagában nem bűnös. Csupán alkalmat szolgáltat a bűnnek; ez az a pont, ahol a bűn otthonra talál az emberben. A test tehát, ahogyan azt a későbbi gnosz-123 A t é r z e s e r n e m d m é e b s l ez t re c t t e é e
