Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szabó Árpád: Az ember természete és rendeltetése
betartása egyben a közösség kultúrájának és szokásainak a megmaradását is biztosította, hiszen ezek is a vallás kötelékei közé tartoztak. S mindezek felett magának a csoportnak a megmaradása vált lehetségessé általa. A közösségre való állandó hivatkozással, valamint erkölcsi-jogi követelményeinek hangoztatásával Izrael figyelme a közös történelemre, a közös gyakorlatra és a közös reménységre irányult. A történelmet a nép kiválasztásának eseményei uralták, a gyakorlat középpontjában az Isten iránti engedelmesség állt, s a reménység az isteni ígéretek megvalósulására nézett. Ezzel az irányultsággal a közösségben önmaga léte tudatosult, illetve Istenhez való különleges viszonya és sajátos sorsa. Ilyen körülmények között lehetetlen volt, hogy az ótestamentumi ember ne legyen alárendelve a közösségnek. Természetesen hiba lenne tagadnunk személyi öntudatát, gondolatainak, vágyainak, félelmeinek autonómiáját, amelyek csak övéi voltak. Viszont ezek csak a közösségen belül találták meg önkifejezésük lehetőségeit. l.b. Az ember természetének másik jelentős vonása a teremtettség. Az ember teremtmény, s mint ilyen osztozik az összes teremtmények gyengeségeiben és korlátaibán. Az ember test - s így a betegség és a halál tárgya. „Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test” (lMóz/ Ter 6,3). Amikor az Otestamentum az ember testi voltát hangsúlyozza, mindezt Istennel ellentétbe állítva teszi, aki lélek, s ezért az erő és a hatalom az ő birtokában van. Amikor Sénakherib (Szanhérib) J. e. 701-ben Jeruzsálemet ostromolja, Ezékiás király így erősíti népét: „Ővele testi erő van, velünk pedig az Úr, a mi Istenünk, hogy megsegéljen minket, és érettünk hadakozzék” (2Krón 32,8). Ezt a felfogást teszi magáévá Jeremiás, s egy századdal később maga is így kiált: „Átkozott az a férfi, aki az emberben bízik, és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve” (Jer 17,5). Az ember tehát megbízhatatlan, de nem azért, mert bűnös, hanem mert természetébe ágyazva hordja gyengeségét a többi teremtménnyel együtt. Az állatokhoz való viszonya az embert elkerülhetetlen korlátái közé szorítja, és gyakori kudarcra ítéli azokat, akik túlhaladni próbálják. A tenger, a levegő és a szárazföld állatait és az embert egyaránt Isten teremtette. A jahvista elbeszélés szerinti teremtéstörténetben a teremtési folyamat szintén ugyanez. Isten az embert a föld porából teremtette, s aztán földből az állatokat és madarakat is (IMóz/Ter 2,7.19). A vízözön történetében embernek és állatnak ugyanabban az ítéletben van része, és sorsuk is ugyanaz. Ezt követően, amikor Isten megújítja a szövetséget, a szivárványt azért helyezi látható jelként az égboltra, hogy megemlékezzék a szövetségről, „amely van én közöttem és ti közöttetek és minden testből való élő állat között” (IMóz/Ter 9,15). Az ember és állat közti kapcsolat mindkettőt a természet gyermekévé teszi. Az ember az őt körülvevő levegőt lélegzi be, ugyanúgy szaporodik, mint az állatok, táplálkozik, alszik, hogy erejét megújítsa, ruhát visel, hogy 115 A t é r z e s e r n e m d m é e b 5 l e z t re e t t e é