Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
ELŐSZÓ. Az igazságnak a történetben élő szelleme elégtételt követel azon férfinak, a ki az erdélyi reformátióra minden fejlődési fokán, döntő befolyást gyakorolt, s az által, hogy a máshonnan tüzzel-vassal kiirtott szabadabb hitnézeteknek az unitárius keresztény egyház hitvallásában érvényt s az egyháznak alkotmányos biztosítékot szerzett, nemzete és az emberiség műveltsége ügyének tett szolgálatot. Nyugatról messze Keleten, a Feketetenger partjai felé, egy szabad nép kebelében, önerejére hagyva, figyelemre csak hitelveiért, ezek megdöbbent elleneitől méltatva, tűnt fel és hatott azon tevékeny szellem, melynek — az érdekféltés és rövidlátás kárhoztató Ítéletei daczára, ez eredmény örök érdeme és dicsősége. Az emberi szív és szellem vallási magasabb vágyódásai—Ariustól Ser vetőig — csak itt és főként általa nyertek concret alakot és megtestesülést. Itt élt háromszáz évig, mintegy elrejtőzve, ama nemes magcsira, melyet a XVII. s XVIII. század keresztény bölcsészete oly kevéssé tudott akár fölöslegessé tenni, vagy értékétől megfosztani, mint az olykor mostoha kormányhatalom, vagy a minden hitújitást ellenző hierarchia üldöző keze megsemmisítni. Ma már Magyarország alkotmánya s tekintélyes számú britt és éjszakamerikai hitrokon vallás-erkölcsi szövetsége védi, kik a vallásban a fősúlyt a hittanok mellett az ethikai részre: a jámbor és igaz keresztény életre, a szeretet művei gyakorlása s az emberiség közjavára törekvés által egy magasb erkölcsi létczél elérésére fektetik. Nemzeti irodalmunk késő ébredése egyik oka annak, hogy e férfi emlékezete oly soká maradt a feledés sirjába temetve, és az, hogy az unitárius hitvallás törvényes bevezetésének — melylyel a reformátid eszmemozgalma a XVI. században tetőpontjára ért — elbeszélhetésére a vallási törvényeknek úgy, mint a politikai viszonyoknak kedvezőbben kellett alakulni s a közérzületnek a társadalmat átható műveltség által rá elökészittetni.
