Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
III. 1555
DÁVID FERENCZ ÉS STANCARO VITÁJA. 21 állítja Stancaro, hogy a zsinat Árius-követő, tudatlan és zsarnok hatalmú emberek gyülekezete volt. Hogy ez nem áll, alkotott hitvallásuk tartalma és a tárgyalások egész folyama bizonyítja. . . . Felfuvalkodásában tovább azt állítja, hogy a Széken jelen volt papok háromszorosan vakok s püspökük vakok vezetője. Erre viszonzásul ők is nevezhetnék őt sehonnai világkerülőnek, a ki szivében haragot és gyülölséget táplál, a sátán tanácsaira hallgat, s szeme az ágostai hitvallásból épen azt nem látja meg, a mi ellenfeleinek főérve. Vádként emliti, hogy a zsinat őt gyűlésre nem hívta meg. Ennek oka az, mert a német- és magyarországi vitákra meg volt hiva, de ő az ellenkező nézetüeket nem szokta meghallgatni; nem tették fel róla, hogy büszkesége a rájok figyelmezést megengedje. ... Az sem áll, hogy a vele egyértelmen levők nem hallgattattak ki. A gyűlés és tanácskozások nyilvánosak voltak, mindenki jelen lehetett és előadhatta nézeteit, erről a jelenvoltak tanúskodhatnak. . . . Panaszosan hozza fel Stancaro azon igazságtalan vádat is, hogy csak a széki zsinat volt az, mely őt kárhoztatta. Ennek ellenkezője áll. Poroszország egyik nagy városában, Königsbergben 1551. nyilvános vitában legyőzetett, s tanait visszavonni nem akarván, hogy életét megmentse, távoznia kellett. Odera melletti Frankfurtban elbizakodottsága szóhoz sem engedett jutni másokat, a jó tanácsot elútasitotta magától, mintha mindenek fölött, kik a világon vannak, első lenne. Itt is elítéltetett s menhelyet máshol kellett keresnie. Bártfán meghivatott a vitára, kezét hányta vetette, lábait fölkalongyálta, hol igen halkan beszélt, hol oly fenhangon lármázott, hogy sem az érdemes Stöckel Lenártot, sem a helység papját Radásit meg nem akarta hallgatni. Ezért megszégyenitve utasították ki a városból, kárhoztatva őt és tanait; 1554.afelső magyarországi óvári és thállyai zsinatok tették ezt; az idén ápril 9. Németországon a mannsfeldi herczegségben tartott püspöki látogatás alkalmával, az erről szerkesztett jegyzőkönyvben is azok közé van sorozva, kiktől óvakodni kell. Az illető hely szó szerint ez: kerülni kell s az egyházból kizárni, sőt szállásadástól is eltiltani minden eretnekeket és hamis tanítókat, minők az anabaptisták, Zwingli-követők, Osiandristák és a csaló [impostor] Stancaro hívei. Ezek igazolják a széki gyűlés határozatait és Stancaro vádjainak alapját döntik meg. A mű másik főrészét rövid elvi vita, Stancaro tanai czáfolata s az ágostai hitvallás alapelvei ismertetése alkotja. „Stancaro — Írja Dávid F. esztelenségnek tartja, hogy Isten Istennél közbenjáró legyen, vagy hogy egyenlő egyenlőhez könyörgéssel járuljon, s innen következteti, hogy Isten fia isteni természete szerint közbenjáró nem lehet. E következtetés a feloldott seprőhöz hasonlít, mert a szentirás a közbenjárót olyannak mutatja, a ki valóságos Isten és ember. Bizonyíték arra a széki zsinat hitvallásának 2-ik czikke is, hol Isten fia igy iratik le, végül kimondatván, hogy ő a mi közbenjárónk. Csodálkozik, hogy Stancaro nem hallgat Pálra, a ki ajánlja, hogy értelmünket az Isten iránti engedelmességben féken tartsuk, vagy Basiliusra, a ki szerint elménk gondolatját kell alkalmaznunk Isten igéjéhez, nem ezt
