Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
XIV. 1578-1579
248 ÁRNYAK DÁVID Isten, ha egészben elenyészett az Atyában. Strauss azt mondja : „A názáreti Jézus személye és az Isten világbeli megtestesülése, egysége és összessége leketlenség. Krisztus helyére az emberiség lépett, homlokán dicssugarakkal körül árasztva“ . . . Avagy nem ezt és az előbbieket hirdette és tanította e háromszáz évvel ezelőtt Dávid Ferencz más alakban ? S mégis mily harczot vívott ellene öt-hat ország tudósa! Mennyit üldözte Melius! Hányszor el akarák veszteni ellenei! S hogyan semmisiték meg elvégre is — az igazságért! Egyházában a tanügy terén való hatásáról is emlitettem néhány jellemző vonást; még csak a papság iránti lelkes gondolkozását kell ismertetnem, hogy lássák meg, mikép minden kezébe vett kérdésnél annak mélyéig, gyökeréig hatott. „Munkálódjatok — igy szól híveihez egyik müve ajánló-levelében — azon, hogy legyen hív pásztorotok, ki mind tudományban, mind kegyes életben próbált legyen. Hallgassátok ezt szorgalmatosán és kívánsággal, s mivel nehéz megítélni: kinek van igaz tudománya, kinek nincs ? e jelekről megismerhetitek. Először: valamit mond és tanít, nyilván az Isten igéjével bizonyítsa, s ha minden tanítása a hitnek ágazatja szerént [Apostoli Credo] van, jó; de ha közönséges emberi cselekedetekhez ragaszkodik s az irás magyarázatokból igaz Ítélet nélkül mindeneket beveszen, akkor semmi igaz fundamentuma nincs s a biblia írásit sem tudja. Az ilyet igaz munkásnak és a tanításra méltónak ne véljétek lenni; mert törvényünk van, hogy a törvényre és a testamentumra siessünk. Másodszor: meg kell látni, miképen rendezte a maga életét és a házában valókat; mert miképen igazgathatja Isten egyházát, a ki a maga háza népére gondot nem visel ? Az efféléket Pál apostol alábbvalónak mondja a hitlenné]. Utolszor: szükséges, a mi mindenekre néz, hogy hitének bizonyságtétele nyilván legyen, hátravetvén minden disputatiót s haszontalan vetélkedéseket, hitét mutassa meg jó cselekedetekkel, és a hit olyan legyen, mely — mint Szent Pál szól — szeretetnek általa cselekedjék s mértékletessége az emberek előtt nyilván legyen; cselekedeteiben legyen emberséges és kövesse az igazságot megtartván az igaz hitet és jó lelkiismeretet.“ Lehet-e ma is mást és többet ajánlani egy keresztény papnak ? Árnyul hozzák fel sokszori vallásváltoztatását. Luthertől kezdve minden reformátor ellen szól ez. Sok vagy kevés vagy egyszeri ? az elvre nézve mindegy. Megrovást érdemel, ha önérdek az indok, de nála nem ez volt. Öt az igazság bűbája vonzotta tovább és tovább, magasabbra és magasabbra, föl a tisztultabb spherák körébe . . . Legyetek tökéletesek,mint mennyei Atyátok tökéletes — ez volt a hívogató szent szó, mely őt csábította. Öt a nagy és szép eszmék ragadták meg; ezek érvényesithetése vezette dicsőségről dicsőségre, de egyszersmind veszélyből veszélybe. A sors sok keserű poharát kellett ezért kiüritnie. Többször életét koczkáztatta. S az oly küzdés — mond egy nagy német theologus — melyben az ember mindenét veszélynek teszi ki, elkészülve a halálra is, ez a vallás küzdése. Az önfeláldozás ez öröme, a győzelem ezen bizodalma az elaljasodás és
