Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
XII vedni; mert ezt Krisztus parancsolta s Dávid Ferencz életével rá példát adott. Az ő élete és vértanúi halála egy nagy igazságot bizonyitott be a kereszténység történetében, azt, a mit a physikai életben is látunk. Mint ebben egy anyagparány sem pusztul el: úgy abban koruknál messzebb látó nagy és bátor lelkek egyetlen szép gondolatja sem veszhet el. Hijában fojtották el ideig óráig s hasztalan üldözték s hurczolták föltalálóikot börtönbe és máglyára; a nagy eszmék s vallási fenséges tárgyú gondolatok akként maradnak meg az eltelt keresztény századok iszapja közt, mint az évezredek előtt szirtrétegek közé szorult gyémánt és arany. Isten, ez a nagy gondviselője a világnak, mint a hogyan egy régiségtárba vannak berendezve a múlt idők ritkaságai : úgy tartotta fenn az irás és könyvek által az emberi szellem és tudás e szent kincseit és örökségét. Arius, Photinus, Wicleff, Huss, Serveto és Dávid Ferencz valláselveiből most csöndes észrevétlenségben készül a szebb lelkekben a miveit emberiség számára oly hitrendszer, mely a kor miveltségéhez és szükségeihez való s mely Krisztus szeretet-vallására mint kútfőre viszi vissza minden hitrendszerek alkotóit és híveit . . . A gyermek nem halt meg, csak alszik — az emberi lélek eszméiről a vallás terén joggal mondhatni ezt. Meghaltak ők, a kik kigondolták és szenvedtek érette és üldözésnek voltak kitéve, de nevöket áldja s tanaik és hitelveik emlékét híven őrzi az emberiség közemlékezete mindaddig, mig az időnek teljességében hasznára fordíthatja, s fordítni bizonyosan fogja. Buda-Pest, augustus 3-n 1879. Jakab Elek.
