Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
VIII. 1567
DÁVID FERENCZ ÖNVÉDELME. 83 siti; négy részből áll: az elsőben előadják Melius hitvallását és a magukét ; a másadikban ellenfelük hitvallását bonczolják, kimutatva, hogy az a szentirással nem egyezik; a harmadikban érveire és fejtegetéseire felelnek; a negyedikben Stancaronak a közbenjáróról való tanai ellenében saját tanaikat ismertetik meg. A czímerhez irt versezetbeu: „örömre és hálára buzdítják az olvasót, hogy a nemzetnek nemzeti fejedelme és atyja van, a ki az erények legnagyobbikával, hittel ékeskedik. Miért keresnők — úgymond Írója — idegen földek határain azt, a mi közelünkben van? Megtanulhattuk sok véráldozat árán, saját veszedelmeinkből, mily káros az idegen hatalom. . . . Térdeljünk le, mint Urunk előtt, éljünk szerencsénkkel. . . . Ha felszikkad a vér, megszárad hazánk földje. . . . Magyar a nyelve, magyar nemzetsége, szive kegyes, kegyelmessége nagy és saját királyi székünkben Budán született. . . . Szűnjetek meg — e lelkesítő fölhívás a vers végsora — oh főrendek, a pártokra szakadástól!“ Az ajánló-levél szintén a fejedelemhez van intézve: „mint Magyarország választott királyához, ki Isten egyházának védője s a ki szereti az igazságot. Elismerik — igy szólnak abban — a polgári hatalomnak az egyházi férfiak feletti fenyitő hatalmát, zsinat-egybehivási s más vallásos ügyekben főfő intézkedési jogát; de a szentirásban seholsem olvasták, hogy Isten igéjét és a vallást tüzzel-vassal kelljen terjeszteni. Krisztus országa népe és annak áldozata önkéntes, fegyverrel és fenyegetéssel az evangeliom elfogadására nem kényszeríthető, önként engedelmeskedik az. Nincs nagyobb esztelenség, sőt lehetlenség, mint külső erővel kényszeritni a lelkiismeretet s a lelket, a ki felett hatalommal csak teremtője bir. Az anya nem tapossa lábbal eltévedt gyermekét, de megjavitni igyekszik. A lelkipásztornak is ezt kell tenni. Nem tudják eléggé csodálni ellenfelük vadságát, kik ellenök a fejedelmet, még hibáik bebizonyítása előtt, tűz és fegyver használására ösztönzik. Ha hibásak lennének is, Isten parancsa szerint meggyógyitni kellene őket, nem elveszteni. E meggondolatlan hitbuzgalommal azt mutatják meg világosan, hogy ők nem Jézus Krisztusnak, mesterüknek béketiirését, de Pelagius pápa eretnekirtó rendeletéit követik. . . . Elég súlyosak ezek — mondják tovább de még elszomorítóbb, hogy Istennel való szent társalkodásukat gyalázzák, papságukat s tanaikat eretnekeknek vádolják, s olyakat gondolnak ki felőlük, a mikért meghazudtolhatnák őket; de távol legyen, hogy ők a kegyes szivekhez nem illő gyalázkodást folytassák. A felség látta s megismerte mily alapokra van épitve tudományuk, s összeomlani készülő liáromszemélyü Istenüket minő oszlopok támogatják. Ök is megírták Hitvallás-ukat, ellenvetéseikre feleltek, azokból a felség megitélendi: mi igaz, mi hamis ? nem kétlik, hogy ha Isten velők lesz, az igazság napfényre jő, s győzni fog, a sophisták tudománya mint köd szétoszlik. Hogy jámbor érzelmök a felség előtt tudva legyen, kérik, hogy vádolóik ne csak méltatlansággal ne illettessenek, de részesüljenek minden tisztességben és jutalomban, legyen nekik szabad Írni, tanitni, őket kárhoztatni, s átalában a mit ügyökben tenni akarnak, adassák mindenre teljes szabadság. Az Isten maga lesz az, a
