Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
IX keresni üdvét, s hitnézeteinek igazságáról oly mélyen meg volt győződve, hogy azok diadalát birái előtt és a börtönben folyvást állitotta, s lánczai zörgése közt irta azokról napjainkban teljesülni indult e jóslatot : „A pápák kardja, menykövei, a kereszt és a halál képe — semmi hatalom nem fogja az igazságot útjában feltartóztatni. Azt írtam, a mit éreztem, s a mit érzék, bízó lélekkel igazán hirdettem; meg vagyok győződve, hogy az én vesztem után a hamis igehirdetők tanai össze fognak omlaniL) Megnyugodtam abban, hogy ily élet története megírására vil ági iró is illetékes. A lehetőséggel számolva, más oldalról támadtak aggodalmaim. Láttam ez élet folyamának szirteit és örvényeit, miket mint elbeszélő sem kerülhetek ki, elitéltetésekor hívei megoszlását, s a többségnek a meg nem változtathatóba kényszerű belenyugvását, a hitfelekezeti személyes viták érintése gyöngéd természetét, a mi most is gyakorolhat a kedélyekre visszatetsző hatást . . . Meg kellett azt is fontolnom : vájjon szigorúan tudományos és rendszeres legyen-e müvem, mely szakembereknek tetszetős lesz s nekem tán némi hirt és nevet szerez, de a közönség nem élvezi ? vagy gyakorlati irányban, történetelbeszélői alakban és inkább a nagy közönség számára Írva, hogy azt a mai idők átokfogta közönyéből felrázza, lelkét meghassa, s múltja e homályos időszakáról fölvilágosítván, hite mellett, melyet szivében századok óta híven ápol, melyért jobbjai oly elszántan küzdöttek, s mellette máig állhatatosak, ha kell új küzdelmekre és önelszánásra buzdítsa ? Az utóbbi látszott czélszerübbnek . . . Czélom az volt, hogy a mű közérdekű legyen, s nem túlzottan felekezeties, tárgyilagos és meggyőző, történetileg hív és igaz. De ezt megnehezítette azon tény, hogy Dávid F-et meggyőződése bátor kimondásáért a biographia-, lexicon- és encyclopaediaszerkesztők, egyházi és irodalomtörténetirók hajdan és az újabb időben csaknem rendszeresen — mintha egyetértettek volna — mellőzték, vagy ha szóltak róla, sújtották és feketítették; Toldy is, a kinek pedig magán véleménye igen kedvező volt róla,2) XVI-ik századi Irodalomtörténetében érdeménél jóval kevésbbé méltatta. Sandius és Bock, a kiket az európai összes népek irodalmi forrásul használnak, szintén tévesen Írtak róla, munkáit is nagyobbára Blandratának tulajdonították. De mindez még sem tartóztatott vissza azon elhatározásomtól, ') Egyháztört. Emlékek. I. Oklevél, s rokon tárgynak xvm. sz. 3) Lásd levelét Keresztény Magvető Xl-ik évfolyama 195 -196. 11,
