Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

Aki egyszer rálépett erre az útra, arról se jobbra, se balra le nem térhet, ha csak önvesztébe nem akar rohanni. És — úgy hiszem — mindannyian jól tudjuk, hogy ez az út nem a mindennapi élet jól kitaposott széles országútja, amelyen a tömeg jár-kél föl és alá, mintegy önmagának tetszelegve, hanem a keskeny ösvény erdők mélyén, szűrtek rejtőkén, amelyet csak a kiválasztottak ismernek és követnek, egyedül lelkiismeretük parancsszavának engedelmeskedve, amely Isten szava a saját szívükben.

Ezt a benső szózatot követte az a hősi lélek, az a vezérlő szellem, a XVI. század eszméinek tántoríthatalan harcosa, a mi Dávid Ferencünk, akinek emlékét — mártírhalálának 350. évfordulóján — mint az ő életművének örökösei, Isten iránti mélységes hálával és alázatos tisztelettel újítjuk fel a mai kegyeletes ünnepen ... Ki is volt ez a Dávid Ferenc? Sokan kérdezik, mintha nem tudnák, hogy ő volt abban a forrongó korszakban a Krisztus anyaszentegyházának egyik leghívebb munkása, akinek tisztult hiténél és széleskörű tudásánál csak türelmessége és loyalitása volt nagyobb. Egyben tanító és tanítvány, akire egész Erdély felfigyel a vallási megújhodás mozgalmai közepette: a jobbágy és a nemes, a fejedelem és a szabad székely, akinek függetlenségi harcát ő látta el a maga fegyvertárából örök időkre szóló szellemi fegyverekkel. Tanító és tanítvány, aki bár könyv nélkül tudja a Bibliát, szívesen leül a Krisztus lábaihoz, hogy a hegyi beszéd erkölcsi magaslatáról újból és újból hallhassa s így annál jobban megérthesse az élő kijelentés újvilágot teremtő szózatát. Nála ugyanis a Krisztus tanítása nem holt betű, hanem éltető és elevenítő lélek. Ennek jegyében küzd — munkál, támad — védekezik, tűr — szenved — megbocsát, mindig és mindenütt az eszményt tartva szem előtt, amelyet az egész világ lelkiismeretét felrázó és megdöbbentő módon hirdet, amikor a párisi vérnász

62 —