Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

egyazon magasztos célra elhivott testvér-lelkek se nyílnak meg más fórum előtt. Amiből önként következik, hogy az egyetemes lélek, az örök Teremtő is, elrejtőzik és félrevonul minden olyan kísérlet elől, amely Őt, a kibeszélhetetlen Bölcsességet, szavakba akarja önteni, rendszerbe akarja foglalni... A Végtelen már önmagában tiltakozik mindennemű korlátozás ellen. Vele szemben csak egy argumentumnak lehet és van helye. Amit a hívő lélek így fejez ki: Hallgatok .. . s imádkozom. Ennek a beszédes igazságnak hódolt Jézus, amikor ártatlansága érzetében bírái előtt hallgatott. És az ő áldott nyomdokain haladva, mindazok, akiknek Isten kegyelméből részük volt az emberi civilizáció előbbrevitelében s a fejlődés történetét nem tekintve lepecsételt könyvnek, élőszóval és írásban, könny- és véráldozatban hozzájárultak az isteni kijelentés tolmácsolásához a saját koruk és az eljövendő nemzedék számára.

Tisztelet és dicsőség adassék nékiek, még haló poraikban is, az Urnák oltára előtt, amelyet Melchizédeknek (az igazság királyának) rendi szerint szolgáltak hithűséggel, csüggedetlen kitartással, kereszt kínja, máglyák lángja s bilincs terhei között, mint egy új megváltás apostolai! Földi sorsukat tekintve, akármilyen szomorú véget értek is, bátran idézhetjük — Róluk emlékezve — szentigénk szavait: „Az igazságnak útában vagyon élet, és az ő ösvényének útja halhatatlan.” Szándékosan választottam ki ezt a helyet az Ó-testamentum lapjairól s mindjárt le is fordítom azt az Uj-testamentum nyelvére, ahol Jézus — földi és mennyei hivatásának teljes és tökéletes átérzésében — így szól: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” . . . Ami ott még csak a logikai okfejtés műve, Jézusnál már személyes élmény: Isten útját járja, Isten igazságát hirdeti és az örökkévalóságba fogantozva, isteni életet él.

— 61