Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

Eleven fáklya Néró udvarában,

És zord keresztes, harcok viharában.

Mint a futótűz, szertecsapkod lángja A bús avarba’, csapkod szerteszét,

És meg sem áll nagy, hősi haragjába’, Mígnem felölti újra ős mezét:

A régi köntöst — annak mását —

Az igazi Krisztus palástját,

Amely örökkön egy darabból állott. ..

S a hamvakon derít egy új világot.

Az új világban Isten és az ember Egymást megérti: egy az ég s a föld És áradozza boldog érzelemmel,

Hogy régi vágya mind, de mind betölt.

— „Ecce sacerdos magnus” ... hangzik,

S a lelkeken is átviharzik

Egy glóriás név, neve Dávidunknak,

Mi diadalmas, szép apostolunknak.

Jött... És nyomán jövendő századoknak Barázdáiba hullt a drága szem;

Aranyvetési sarjadó magoknak Ott szunnyadónak lelke mélyiben.

„Jött... látott... győzött”, mint a Krisztus, A koronája — tamariszkus;

És Golgotája — magas Déva vára ...

— Áll és figyel: Virrad-e váláháraV.

Ti voltatok a siratói hárman,

Ti: Hit, Remény és örök Szeretet;

De biztatok a nagy feltámadásban,

Amely Húsvétra elkövetkezett.

— 56 —