Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

ÍGY SZÓLT A MESTER

„Az én nevembe’ ketten, avagy hárman I-Ia egybegyűltök, én is ott vagyok; Fölöttetek, a néma éjszakában,

Az én keresztem újra fölragyog.

S amit az én nevembe1 kértek,

Az én Atyám megadja néktek!”

— így szólt a Mester, hangja lágyan zengő, Minden szava egy boldogabb jövendő.

Így szólt a Mester! — És a hű tanítvány Nem ingadozik többé, mint a nád;

Ajkát rajongó, szent beszédre nyitván, Teremt naponta új meg új csodát.

Hiába zúg a vész, a tenger:

Azért az úr az igaz ember,

Aki ott jár-kel rendületlen, bátran, Habok fölött a Mester nyomdokában.

Oh, ez a lélek járt, mint bujdosó rab A vérfagyasztó cirkusz fövenyén; És ez a lélek volt az áldozó pap A földalatti sírok rejtekén.

És ez a drága házi-oltár,

Ez a szárnyaló régi zsoltár;

— 55 —