Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

papi tábor, akikkel 1578. elején Tordán zsinatot tartott, ahol is a következőkben állapodtak meg: „Isten jóakaratából kezdtük támadni a háromságot és kimutattuk, hogy ez Isten igéjével nem egyezik; nyíltan vallottuk, hogy az egy igaz Isten Krisztus Atyja, nem három: Atya — Fiú — Szentlélek; ezt a tanítást állhatatosan megtartjuk és azt erősítjük, hogy ebben meg is akarunk maradni. Minthogy Isten­nek ez ismeretét követi a hit, az istentisztelet és imádás: belátjuk, hogy azt, ami csak az egy Istent illeti, sérelem nélkül másra át nem vihetjük. Az Isten igéje mindig különbséget tesz az Atyaisten és Krisz­tus között. Amit az atya fiának átadott, elismerjük benne; amiket pedig nem, azokról azt véljük, hogy nem kell az Atyától elvennünk. Mivel mi az egy Isten­nek eme hallgatóink előtt már régen kifejtett isme­retét tartjuk és a már egyszer lerakott alapot tovább építjük, kijelentjük nyilvánvalóképpen, hogy minket újítással bárki is törvénytelenül vádol.” Eddig a nemes egyszerűséggel, de teljes önbizalom­mal megírt védekezés. De hát ez maga, az ellenfél szemé­ben, a legsúlyosabb vádat tartalmazta, amelyben egyene­sen ki van fejezve — az innovatio ... Dávid Ferenc tehát veszedelmes innovátor (újító), akit korlátozni kell. Ezt megkísérli a nyáj kebelén belül Blandrata, aki Socinus Faustus segítségével egy féléven át meggyőzni igyekszik Dávidot arról, hogy ha kitart ezen az úton, akkor ön­magát is, egyházát is a legnagyobb veszedelembe sodorja. Amikor pedig se szép szó, se fenyegetés nem használ, nyíltan bevádolja őt, mint újítót, a fejedelem előtt. Erre azután már gyorsan peregnek az események a tragédia végkifejlése felé. Fejedelmi parancs, a Báthory Kristófé, eltiltja őt a templomi szónoklattól; házából ki­— 52 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom