Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

és az istenegység alapjára helyezkedve, az unitárius egyházat megszervezte, kemény szavakkal elítélik s azt az egykorú történetíró szavaival szólva — ízlés dolga — pestises tudománynak nevezik.

Egyéb se kellett Meliusnak, az eddigi jóbarátnak és munkatársnak, a híres-neves, nagyhangú és nagytudományú debreceni püspöknek. Hogyha gyűlölte a katholikus egyházat s írt, beszélt és izgatott ellene úton-útfélen — a tömegszenvedély fölkeltésétől se riadva vissza — még százszorta jobban gyűlölte, amint ő nevezi: Árius és Sabellius tudományát, „Servét vargájának bolond és gyerekes álbölcseletét”, amelyet, többi társaival szövetkezve, megcáfolni igyekezett. Kész volt debreceni articulusait a fejedelem elé terjeszteni, mely szerint „az eretnekeket meg kell kövezni, az egyházból ki kell zárni és a világi hatalom által a pallosjognál fogva meg kell ölni.” — Még szerencse, hogy Dávid Ferencnek pártfogója akadt Blandratában, a király udvari orvosában s magában a fejedelemben, János Zsigmondban, aki őt udvari papjává fogadta és nyomdát rendezett bé neki Gyulafehérvárott. Itt jelentek meg egymásután Dávid Ferencnek védekező ira-' tai: tudományos művek latin nyelven, népszerű ismertetések, prédikációk magyarul s a hitvitáknak az a bonyolult anyaga, amit a mai olvasó már csak nehezen emészt meg; de úgylátszik, hogy annak a kornak a szelleme — az eszmék tisztázása végett — azt is megkívánta. Ezek közül a hitviták közül kiemelendő a gyulafehérvári (1568.), mélyről hazatérve, Kolozsvár piacán, egy kerek kövön állva, számolt be Dávid Ferenc s beszédével úgy föllelkesítette a tömeget, hogy vállaikon vitték be a piaci nagy templomba, amely azután 150 évig az unitáriusok birtokában volt.

Ennél jóval fontosabb a nagyváradi disputa (1569.),

— 49 —