Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

kába, hogy azt az ő legszentebb ideája és meggyőződése szerint tökéletességre vigye.

De hadd beszéljen ő maga!

„ . .. Én elébb Luther műveit olvasván, a szász eklézsiáknak hitét fogadtam el. Látván a reformáció továbbfejlődését és az idő szellemének megváltozását, minthogy a helvét hitvallásúak a szász eklézsiák több tévelygését elhagyták, azokhoz csatlakoztam s állhatatosan velők voltam addig, míglen a sor az örökélet ama sarkalatos kérdésére került, melyért és melynek nevében Isten belső ihletését követve, tőlük is, és minden más egyháztól elválni kényszerültem. így jutottunk a kisebb dolgokról a fontosabbakra az Ur parancsolatából. ..”

És ez az ő számára nem új vallás, hanem „orthodoxa Fides” ... „az egész szentírásból való igaz tudomány” ... A reformáció a bibliát tette a hit egyetlen alapjává: — „ő csak olyat tanít, ami a bibliában megvan, míg az ellenkező fél tanítását egyetlen bibliai hely se támogatja” . .. „Nincs nagyobb esztelenség, mint külső erővel kényszeríteni a lelkiismeretet s a lelket, amely felett hatalommal csak teremtője bír” . . . Ilyen alapon és ilyen okfejtéssel meg tudom érteni, hogy ugyanaz a Dávid Ferenc, aki mint lutheránus pap és püspök Stancaró és Kálmácsehi Sánta Márton kálvinista ízű tanítása ellen szóban és írásban hatalmasan viaskodik, a Kálvin iratainak áttanulmányozása után, kivált az Úrvacsora magyarázatában, feléjök hajlik s miután a szászokkal nem sikerült megegyezésre jutnia — azok mereven ragaszkodván a „hoc est corpus meum”-ra támaszkodó lutheri állásponthoz — nyíltan hozzájuk csatlakozik. Ott is csakhamar eléri a püspöki méltóságot, mint az erdélyi kálvinista egyház hivatott vezére, akiről újkori történetíróik is nagy elismeréssel emlékeznek meg; bár további lépését, amikor velők is szakított

— 48