Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

mond az egyedülüdvözítésnek, csalhatatlanságnak, bevégzettségnek minden képzelt igényéről. Együtt óhajt növekedni és fejlődni mivelünk, mint a legenda szerint a Krisztus gyermeki köntöse; mivelhogy ez a mi lelki ruhánk.

Hogyan?! — Hát ilyen egyszerű, ilyen modern, a legkényesebb igényeket is kielégítő vallás a mi vallásunk: az unitárius vallás? — Hogyan keletkezett? Minő isteni kinyilatkoztatás alapján építi fel a maga keresztény hitvilágát és egyetemes erkölcsi elveit? Isten országának minő — Isten háta mögé dugott — tartománya, hogy csak újabb időben kezdik felfedezni; s a híres Anglia és Amerika unitárius egyházai jóformán csak százéves múltra tekinthetnek vissza, mialatt mi — Erdélyiek és Magyarok — közvetlenül a reformáció kohójában forrtuk ki eszméink legjavát. Van-é nekünk saját külön reformátorunk? S ha van, mondjuk ki bátran: Magyar Reformátor. Mert a nemes verseny ezen a téren a magyarnak meg nem árt. Úgyis annyit importálunk manapság. Pedig a lelkiekben, a szellemiekben exportálhatnánk is . . . Dávid Ferenc szelleme megérdemelné, hogy ahol úgyis volt valaha történelmi talaja, új lángra lobbanjon Socin berkeiben, az újjáéledt Lengyelországban; s felekezeti aggresszivitástól eltekintve, mind több tért hódítson minálunk is a szívekben és a lelkekben. Ezért újítom fel én is ma — mártírpüspökünk halálának évfordulóján — az ő áldott emlékezetét.

„Ki volt Dávid Ferenc?” — Eddig csengő-bongó rímekben énekeltem róla. Most ezekben az egyszerű sorokban méltatom munkáját és egyéniségét. Nem végezek talán fölösleges dolgot, ha ezzel kapcsolatban élete folyását is végig kísérem nagy vonásokban s csak itt-ott állok meg egy-egy nevezetesebb határkőnél, — amelyek az ő

— 44 —