Gál Kelemen: Jakab Elek élet- és jellemrajza, különös tekintettel irodalmi munkásságának unitárius vonatkozásaira és jelentőségére - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 6. (Kolozsvár, 1938)
XVI. fejezet: Lelki alkata
216 megfejthetetlenebb vagyok a legtalányosabb jellemnél; én olyan vagyok, kivel napon és éjjel mindig lenni kell, hogy lélekrohamimat, vidám vagy levert kedélyemet, szerencsémet vagy boldogtalanságomat megérthesse emberteremtés. E percben lelkem elfelejti önmagát, el testét és anyagi életét s fenn lebeg az örömek, az elragadtatások bájos, bútalan országában, a másban örömét is megbánja s emlékei felébrednek, jelene sötét felhőként gomolyodik szeme előtt föl egére, jövőjét (csak a holnapi napot értsd, tudod, hogy a jövő percre számítok csak, hosszabbra kábaságnak vallom) bizonytalansági érzelmei sötétítik el és összezúzva, leverve hull bánatai közé ... És ilykor szomorú minden, utált minden, pokoli az élet és emberek. .. Ne csodáld hát 1 Ha vidáman írok, örvendj, ha búsan, tudd, hogy ama perc kínjaim győzelmi perce volt, hogy leroskadva írok ...“ Hát ilyen értelemben kell venni az ő „rohamait“, kedélyhangulata hirtelen változásait, látszólag megokolatlan kitöréseit, magashangulatu szárnyalását, vagy kellő átmenet nélküli lehangolódásait. Farkas György szentgericei esperesről írt életrajzában (K. M. 1882. 208—216.) mondja: „Engem sokat csillapított egész életében, az embereket váltig igyekezett meggyőzni szenvedélyességem mellett is szándékaim tisztasága iránt s haregjokat, tőlem kéretlenül is, mérsékelte irányomban. Azt mondogatta: fáj szivének, hogy úgy félreértenek, ne vegyem rossz néven hívatlan prókátorkodását“ s hozzáteszi: nem vette rossz néven, de hasznát sem látta, mert makacsította ellenfeleit, kik azt hitték, hogy tudtával van eljárása. Ferencz József (Nyílt levél Jakab Eleknek. K. M. 1887. 121—127. 1) egyenesen „örök forrongásban levő tűzhányó hegynek“ képzeli, amely folytonosan szórja magából a szikrákat, amely tele van szép és jó gondolatokkal s azokat pazarul szórja mindenfelé. Valóságos fanatikusa meggyőződésének, melyből nem egykönnyen enged s nehezen alkuszik meg az élet reális akadályaival. Az ellenkező nézetüekkel merészen szembeszáll s az érvek egész légióját sorakoztatja fel velük szemben. Stílusa szónokias, néhol érzelgős, sőt dagályos, ritkán nyugodt. írás közben is az a benyomása az olvasónak, mintha népgyűlés előtt beszélne, melynek tömegét meg akarjamyerni eszméinek. Szinte érthetetlen, hogy ez örök forrongásban levő tűzhányó hegy, kit minden pillanat, minden új mozzanat elragadtatásba hoz, olyan tudós, kinek élete fáklyája régi, dohosszagú foliánsok között lobog.
