Ferencz József - Szent-Iványi Sándor (szerk.): Az unitárius élet munkásai (Budapest, 1940)
Most csak tizenötöt sorakoztattunk fel soraikból, pedig még nagyon sokan vannak, akiknek bizonyságtevő példaadásra szükségünk volna. A XIX. században kadli Nagy Elek, Bölöni Farkas Sándor, Paget János, Mikó Lőrinc és Kovács János, még régebben pedig P. Horváth Ferenc, Dániel Péter, Augusztinovich Pál, Zsuki László és még sokan mások, hogy a ma élőket még névszerint se említsük, mind ide kívánkoznak közéjük s reméljük, hogy emlékezetüket egy következő kötetben feleveníthetjük. Egyházunk történelmében a világiak kimagasló szerepet vittek. Mikor ezt írjuk „világiak“, tudatában vagyunk annak a protestáns elvnek, hogy tulajdonképpen mindenki világi, amennyiben hierarchia, külön papi „rend“ nincsen s viszont mindenki pap, aki az Ur szőlőjében munkálkodik, az egyház ügyeinek előbbvitelén fáradozik- A rendes egyházi teendők ellátása, valamint a jelen társadalmi rendben másképpen nem biztosítható megélhetés, szükségessé teszi azonban, hogy legyenek úgynevezett „belső emberek“, a lelkész és az énekvezér, akik mellett az egyháztól fizetést nem húzó munkatársakat „világiak“-nak nevezzük. Mindössze ez különbözteti meg nálunk az „egyháziakat“ a világiaktól“, mert hogy belső embereink különleges tanulmányokkal készülnek elő hivatásuk gyakorlására és hogy vannak bizonyos egyházi tevékenységek, melyeket jog szerint elsősorban csak ők végezhetnek, mindez már a fenti okok következménye. Egyházunk történetéből kimutatható, hogy amikor voltak áldozatos lelkű és emelkedett szel-4