Ferencz József - Szent-Iványi Sándor (szerk.): Az unitárius élet munkásai (Budapest, 1940)
lemű világi embereink, akkor egyházunk is aranykorát élte, amikor pedig valamilyen okból kifolyólag ilyen világi férfiakban és nőkben hiány mutatkozott, akkor rendesen egyházunk is válságos időket élt át. Nem, azt jelenti ez a megállapítás, mintha nem rendelkeztünk volna mi is kiváló belső emberekkel, nagy szónokokkal, kitűnő teológusokkal, lánglelkű egyházszervezőkkel, — viszont tény az, hogy talán anyagi és politikai súlyunk elégtelensége, valamint az unitárius eszme merész röptétől félő elleneink elnyomó törekvései s talán •az eszméinkből folyó türelmesség szellemének könnyen negatív irányba forduló, minden harcos kiállást mellőző, missziót, térítést, egy irányba -összpontosított erőkifejtést nem szerető életformánk következtében is világi embereink vállvetett igyekezete nélkül belső embereink egymagukban nem tudták volna fenntartani egyházunkat közel négyszáz éven át. Mindebből két tanulság látszik levonhatónak. Egyik az, hogy világi embereinknek, férfiaknak >és nőknek egyaránt érezniök kell, hogy náluk nélkül az egyház fenn nem maradhat s minthogy az •eszmék sohasem tarthatják fenn önmagukat, minden unitárius hívőnek elengedhetetlen kötelessége, hogy úgy munkálkodjék az unitárizmus szőlőjében, mintha egyedül csak őneki kellene megtartania Dávid Ferenc örökségét. A másik az, hogy az egyház ismerje fel ezt az igazságot s adjon minél több alkalmat a világi elemnek az együttmunkálkodásra. Téves minden olyan irányzat, amely <i világiak tevőleges részvétele nélkül képzeli el az ■unitárizmus életét s hibázik minden olyan belső 5
