Ferencz József - Szent-Iványi Sándor (szerk.): Az unitárius élet munkásai (Budapest, 1940)

gy arázni annak örök értékeit, hogy az nem is tanítás volt, hanem a szívünkbe lopta minden parányi vonatkozását s elénk rajzolta minden világhasonlatát. Emlékszem, ahogy párhuzamot vont a magyar művelődés és a klasszikus műveltség között s emlékszem, amikor a Vadrózsákkal kapcsolatban a magyar irodalom székely elemeiről beszélt, méltatta Krizát s dicsérte Szentiványit. És Szentiványi megint ideálom lett.

Néhai szegény jó Nyiredy Géza professzorom s nekem külön is atyai jóakaróm se nagyon lelkesedett rendes emberhez nem nagyon illő új foglalatosságomért. De amikor belátta, hogy amúgy is hiába való lenne minden ellenállás akaratos nekibuzdulásommal szemben, jóságos atyai hangján így egyezett bele a megváltozhatatlanba:

— Jó, hát nem bánom, ha minden áron verseket akarsz írni, de csak egy feltétellel egyezem ebbe bele, ha legalább olyan verseket írsz, mint Szentiványi Mihály.

Három évtized után bűnbánó fejjel kérek bocsánatot az én drága jó Géza bácsimtól, bizony nem tudtam olyan verseket írni, mint ez a múlt századbeli ismeretlen unitárius poéta, Szentiványi Mihály uram, nem is pályázom már a habáraira, mert látom, hogy milyen nagy volt ő, hogy versei átélték száz év viharait, belevésődtek s ott élnek népem szívében, agyában, lelke kincsestárában. Bevallom, nem tudom hát utolérni Szentiványi eddig kellően fel se mért nagyságát. Szentiványi örökéletű.

Igen, örökéletű. Kitörülhetetlenül beleírta verseit a székely nép szívébe, nevét pedig a magyar

20