Négyszáz év 1568-1968. Emlékkönyv az Unitárius Egyház alapításának négyszázadik évfordulója alkalmából (Kolozsvár, 1968)
Az Unitárius Egyház istentisztelete és szertartásai
szemelőtt. Jézus is ezt akarta. Ezért élt, tanított, lángolt és ezért halt meg a keresztfán, hogy ható példát állítson élénkbe, miképpen kell állati természetünket leküzdeni és emberi természetünk nagyszerű eszményeit megvalósítani, másszóval nemesíteni, emberré válni. A szertartások nem készen hozzák ezt a nemesedést, hanem csak segítenek ennek elérésében. A szertartás ennélfogva nem lehet cél, csupán eszköz, út a cél felé. Az eszközt pedig soha nem szabad a céllal felcserélni. Elsődleges és döntő feladat az embereknek a tanítvánnyá nevelése és csak e feladat teljesítése után, mint ennek külső kifejezése következhetik a szertartás. Első tehát a nevelés, s az után jöhet a szertartás, mely ábrázol egy szellem-erkölcsi folyamatot, de nem helyettesíti. Innen következik, hogy a szertartás önmagában senkit sem üdvözít; az az embernek magának tudata, valláserkölcsi átalakítására irányuló erőfeszítése, tevékenysége nélkül semmit sem ér. A szertartás tehát nevelő eszköz, út Jézuson keresztül a tökéletesség felé, Isten felé, az ő országa felé. Célja kifejezni, ápolni, fokozni, teremteni, építeni az emberben a tanítványt, a jézusi embert. Hatni az értelemre, a szívre és az akaratra egyaránt; munkálni a keresztény személyiség kialakulását az emberben. Emlékeztetni Jézusra, figyelmeztetni az evangélumban lefektetett kötelességeinkre, buzdítani Tanítómesterünk követésére. Az istentiszteletnek és a szertartásoknak ezek szerint nem tulajdonítunk csodatevő erőt, sem azt nem valljuk, hogy azok által Isten akaratát megváltoztathatjuk. Ellenkezőleg, amint Ferencz Józef tanította: „A szertartás az Isten akaratja iránti keresztény önmegtagadás jellegével bir.“ 93
