Ferencz József (szerk.): IV. törvény. A Magyarországi Unitárius Egyház belső embereinek választásáról és kinevezéséről. V. törvény Belső emberek változása alkalmával a javadalom megosztásáról - Az Unitárius Egyház törvényeinek gyűjteménye 1p. (Budapest, 1941)

6

tási törvény elvi módosításait figyelembe véve, ma öt korszakot találunk megkülönböztethetőnek:

I. 1568—1778 —• a marasztalás,

II. 1778—1840 — a rendelés,

III. 1840—1845 — pályázattal összekötött választáson alapuló rendelés,1

IV. 1845—1912 — választással összekötött rendelés,

V. 1912-től — nyilvános pályázat után választással összekötött kinevezés.

A belső emberek tételére vonatkozó unitárius egyházi törvényeink szellemét fenti beosztás szerint kívánjuk az alábbiakban dr. Tóth György megállapításai figyelemben tartásával röviden ismertetni.

I. Az unitárius egyház megalakulását követő időben papválasztásunk az idő kívánalmainak megfelelően alakult. A lelki élet a korszellem kifejezője, s benne a tömeg az úr. Vezére csak az lehetett, aki a tömegnek irányt mutatott. Az egyház emberei tehát lelki emelkedettséggel kell viseljék azt a sorsot, amely legtöbbjük számára igazi vándorapostolkodás volt. Az unitárius hit apostolait is érinti a „marasztalás“ rendszere. Maradhattak, ha marasztották, és mehettek, ha menni akartak. Ez a papra, esperesre és püspökre egyaránt érvényes szabály volt. Bölöni Mikó Lőrinc „Az Erdélyi Unitárius Vallásközönség Igazgatási Rendszere“ c. értékes tanulmánya 111. szakaszában ezeket írja: „Valamint a püspöknek és esperesteknek évenként búcsúzniok kellett s a főtanácsnak és Egyházköri gyűlésnek joga volt más püspökét és esperestet választani, így az Eklézsiák és belső emberek közt is azon viszony állott fenn régen, hogy minden évben ki kellett nyilatkoztatni mind a belső embereknek: maradnak-e tovább?, mind az Eklézsiáknak: marasztalják-e, vagy nem őket?“1 2

A marasztalási rendszer kialakulására csak szórványos jogtörténeti adataink vannak. E joggyakorlat kialakulását csak következtetés alapján magyarázhatjuk.3

János Zsigmond fejedelem uralkodása idején iktatják országos törvénybe azt az elvet, hogy a pap szabadon hirdetheti Isten igéjét „kiki a maga értelme szerint“, de a gyülekezet tetszésétől fiigött, hogy veszi-e azt, azaz megtartja-e a hit hirdetőjét. E karban a gyülekezeti korlátok még nem alakultak ki. A falu papjai

1 E korszakra lásd Egyed Ferenc érdekes cikkét a Keresztény Magvető 1881. évi XVI. évf. 2. füzetében: Az unitárius papság társadalmi helyzete (Tóth).

2 Lásd Pap Domokos adatközlését is a Keresztény Magvető 1917. évi évf. 128. lapján (Tóth).

3 Bochkor Mihály: Az erdélyi katolikus autonómia c. munkájában (Kolozsvár, 1911.) azt fejti ki, hogy a székely katolikus egyházközségek már a reformáció előtt is választották a papot. Szerinte csupán a választás sajnálatos módja ... a papmarasztalás írható a protestáns egyházközségek prakszisának javára. L.: 149. s köv. oldalakat (Tóth).